1978. január 9-én Szemlér Ferenc hetvenkét éves kora bölcsességével hagyta reánk a Hargita környéki erdőket. Kevesen emlékeznek úgy reá, mint az Erdélyi Helikon fiatal költőjére.
A Csicsói Hargita a Madarasi Hargitáról
„A fákon szűk páncél a hó,
halott a hegy. Ki ott
a fák között jár, maga is
páncélos és halott.
…Ez már talán a végtelen,
a már nem változó,
mit megsejdíthet csak az agy
s nem mondhat ki a szó.
A végtelenség hűs hava
hull fára, földre… Ölts
fehér ruhát, mint gyermekek,
és halj meg, mint a bölcs!”
1978. január 9-én Szemlér Ferenc hetvenkét éves kora bölcsességével hagyta reánk a Hargita környéki erdőket. Kevesen emlékeznek úgy reá, mint az Erdélyi Helikon fiatal költőjére. Pedig a Téli táj című versét még ily minőségében írta. Mintha csak az ókeresztény gyereklány vértanú Priscáról szólna. A Piroska – névünnepe január 18-án van – nevet a Priscából eredeztetik. Prisca megkeresztelt római volt, akit Claudius császár pogány áldozatra akart kényszeríteni, amire ő nem volt hajlandó. A császár lefejeztette a tizenhárom éves lányt. Kivégzése helyén, a római Aventius-hegy tövében emelték tiszteletére Róma egyik legrégibb keresztény templomát.
A Piroska mások szerint ómagyar, és színnévből ered, akár az Aranka, Bíborka vagy Fehérke. Szent László királyunk lánya is Piroska volt idehaza. Aztán Iréné néven lett bizánci császárné, a bizánci ortodox egyház ezen a néven avatta szentté.
„Piroska napján, ha fagy,
Negyven napig el nem hagy.”
– lapozok bele a kalendárium verses szövegeibe.
„Ködös január, tavaszi nagy sár.
Sok hó januárba, sok gabona nyárba.”
Nem csoda, hogy éppen a kétarcú istenségről, Janusról nevezték el hónapunkat. Úgy tartották, hogy egyszerre látta a múltat s a jövőt is.
Nézem a képet: a Madarasi Hargitáról a csicsói csúcs felé a kitisztult levegőben már a tavasz fényeit sejdíteném? Csalóka kép, s felel is rá az elsárgult lap:
„Ha a hó most vizet ereszt,
a tél soká ki nem ereszt.”
Januárt, amikor a Nap a Bak jegyébe lép, a természeti népek fehér ösvények havának nevezik. Ilyenkor mindent hó borít. Az égen felragyognak az Ikrek, a Szekeres, s az égi egyenlítőre cammog a Kaszás ragyogó csillagaival. Utóbbi időben enyhülni látszanak a telek. De a csízió néhai kemény telekről emlékezik.
1126-ban olyan hideg volt, hogy a madarak röptükből fagyottan hulltak a földre. 1234-ben a pincékben megfagyott a bor. 1242-ben Batu kán a befagyott Dunán kelt át.
Bornemissza Péter már az 1550-es években így morgolódik: „most nem nemes az, akinek nincs nyest subája és feleségének bársony kusucskája”, mai nevén bundája.
Bojti Veres Gáspár, Bethlen Gábor udvari történetírója 1612 teléről írja, hogy „a katonák pedig sokan megfagytak a lovukkal együtt.”
S ez eltartott az 1700-as évek elejéig. Mikes Kelemen Törökországban tudja, hogy akkortájt a Balti-tenger is befagyott Dánia és Svédország között. Ezt a hideg időszakot nevezik ma a klímakutatók „kis jégkorszaknak”.
S divat teremtődött! Megjelent az angol posztó s a gyapjúból kötött harisnya. Kialakult a réteges öltözködés, s elképzelhetetlen mértékben fellendült a nemes prémek kereskedelme. Általánossá vált a kesztyűhasználat. A történészek felvetése, hogy a téli kesztyű csak státusszimbólum volt. Ennek ellentmond, hogy már 1376-ban, az egykori vásárhelyi kesztyűgyár elődei, Szeben, Segesvár, Szászsebes s Szászváros kesztyűs céhei nyilvántartatnak.
Mai sétám végén karácsonyi kaktuszom mellé telepedem. E virágvarázs lényegesen később, a XIX. század elején érkezett hozzánk Brazíliából. Nem csak karácsony tájékán virágzik. Az enyém hónapokig ontja virágait. Mellé teszem a kesztyűmet, s őt csodálom.
Hasonló jókat a 2013. esztendő Janus-arcú hónapjának derekából!
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb
felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt:
Adatvédelmi
tájékoztató
