Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
Takarmánytökök tarka őszi fényben. Mintha elorozták volna az abosfalvi udvar elszürkült földjére penderült körtelevelek színeit. Az érés szeptemberéből birsek bolyhos borostyánsárgája üzen a tarka viaszkosvászon asztalon. S lám az októberi csípős reggelek, nagy igyekezetükben, a birs levelét mélyzöldbe felejtették.
„Októberben durvul a nyúl szőre,
siess fáért az erdőre.”
figyelmeztet a rigmus. Lassan megérkeznek az őszi esők is, s eszembe ötlik a másik népi bölcsesség:
„Októberi eső – termékeny esztendő.”
De hadd feleltessem reá a másik hiedelmet, miszerint
„Ha nedves az ősz, nyúlós bor lesz tavaszra.”
Ezek szerint a jövő év termékeny lesz, de tavaszra ne hagyjuk megnyúlósodni a pince borát? Talán mégsem kell mindenben elfogadni a népi okoskodásokat.
Ami viszont tény: szombatról vasárnap virradóra félárnyékos holdfogyatkozás lesz. A telihold nem merül bele teljesen a Föld árnyékába, s a felhőtlen égbolton sem lesz túl látványos égi tünemény. Csupán furcsán elhomályosodik hajnali 2 óra táján a Hold déli harmada.
„Orsolyakor takard be a káposztádat,
Simon Júdás hóval tömi be a szádat.”
Orsolya napján, 21-én, az Orionidák meteorraj maximumát mérhetjük. De két nappal telihold után a Hold erős fénye csak a fényesebb rajokat láttatja az égbolton. Ezek a kozmikus porszemcsék a Halley üstökösből származnak, óránként 20-25 felvillanást lehetne élvezni holdfénymentes éjszakán.
1871-ben e nap született Bágyonban Pálfy Móric geológus. Tudományos munkássága változó korának hű lenyomata. Tanulmányai végeztével a kolozsvári egyetem ásvány-és földtani tanszékének tanársegédeként az Erdélyi Érchegység, a Gyulai havasok és a Bihari-hegység geológiai felvételével foglalkozott. 1911-ben az „Erdélyrészi Érchegység geológiája”, 1912-ben „A medencék gyűrődései” című munkája jelent meg, hogy 1928-ban már „A rudabányai hegység geológiai viszonyai és vasérctelepei”-ről tudjon csak értekezni, hogy aztán 1930-ban hazatérjen Torda melletti szülőfalujába örökre.
23-án emlékezünk meg Pakocs Károly haláláról. Az Erdélyi Helikon költője 1966-ban Bukarestben halt meg. Élete az Illyés Gyula által egy mondattal jellemzett zsarnokság egyik legtöbb tragédiát játszó színpadán, a két világháború borzalmát, Trianont, majd a kommunista üldözések által sújtott Kárpát-medence fizikailag-lelkileg csaknem a végsőkig megtépázott térségében zajlott. A Nem csak kenyérrel él az ember című verseskötete 1919-ben jelent meg.
„Itt erdő lombozott egykor. Cserfák, kemény gerincű tölgyek
dacoltak a viharral, játszottak a nyárral, a téllel.
Vadkanok, őzek, sasok, fajdkakasok, rókák tanyája volt ez,
s őrszem gyanánt állt e hegyek tetejére a csend.
De berontott egyszer e vadonba erdei vadnak az ember
s kiverte a vadkant, az őzet, a rókát, sast, fakopáncsot,...”
– írta volt a verduni csatatérről szóló „Szurony-sánc” című versében. 1956 októberének eseményeit a Dávid és Góliát című versével üdvözölte. E verséért nyolc év börtönre ítélték, s a vers szövege nem maradt fenn... 1966 őszén, egy autóbuszos társasutazással jut el Magyarországra. Az autóbusz nélküle indult vissza Budapestről. A katolikus pap-költőt a szekusok Magyarországon félholtra verték, s visszaszállították egy személygépkocsival az angolkisasszonyok Bukarest környéki Popeşti-Leordeni-ben lévő kolostorának kapujához, s ott kidobták magatehetetlen testét. Összeverve, eszméletlenül itt halt meg 1966. október 23-án.
Haláláról az 1973-ban megjelent, Szemlér Ferenc szerkesztette, Az erdélyi Helikon költői kötet nem tudott semmit... Csupán egy kérdőjel van az 1966-os évszám helyén.
Kire másra, ha nem éppen reá is illik a másik helikonista, az 1941. október 24-én Házsongárdba költözött Reményik Sándor vallomása A dalaimat...-ban.
„A dalaimat aki látta,
Soha ne lásson engemet,
Ki szállt velem a magasságba,
Ne fogja meg a kezemet.
Ki mérhetetlen messze tőlem
Forgatja könyvem lapjait,
Ne lásson lakom rejtekébe,
Ne kérdezze: hogy élek itt!
Kinek lelke-testvére lettem,
Szívében élő hatalom,
Ne nézze szemem tompa fényét,
S a torz-mosolyt az ajkamon.
Kinek valóját összeráztam,
Mint szélvész, megremegtetőn,
Ne tudja: gyönge vagyok, gyáva,
S akarni, élni nincs erőm!
Mert rongy vagyok, mit szél hasít el,
Sárpalota, mely összedől:
Magamnak, simogatást, jó szót
Nem kérek – várok, senkitől.
A dalaimat – becézzétek,
S oh ne tekintsetek reám,
A jobbik énem tiszta lángja
Ott ég mindenki asztalán.”
Reményem, hogy Berecktől Kökösig, Vásárhelytől Budapestig, birsek bolyhos borostyánsárgája tiszta lángot csempész mindenikünk asztalára. Felfénylő, reményt adó napsugár esőt előz, s havat sejtet. Havat olvasztó tűzifáról, durvuló szőrű nyúlról s káposztáról gondoskodik a gazda, s tart persze borának romlásától, de termékeny tavaszban bízik. Erejét adja, hogy nem csupán az erdő vadjaival békülne meg.
Október végi kézszorítások cserkemény emlékével s majdani kézfogások bizsergető melegének ígéretével markomban, maradok kiváló tisztelettel:
Kiss Székely Zoltán
Kelt 2013-ban, októberi teliholdkor.