2024. november 24., Sunday

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Libatopok, fehér herék, földi gyömbérek virágai irigylik az angol perjére felkapaszkodó hivalkodó arankát. A kislevelű hárs aranysárga illata lecsorog a földre, s diadalmasan hömpölygeti maga előtt a bodzák áporodó leheletét.

Istenszékén 2004.


Libatopok, fehér herék, földi gyömbérek virágai irigylik az angol perjére felkapaszkodó hivalkodó arankát. A kislevelű hárs aranysárga illata lecsorog a földre, s diadalmasan hömpölygeti maga előtt a bodzák áporodó leheletét. Apró szulákok imbolygó illata terjeng a sárga koronafürtök, mezei zsályák és keskeny levelű útifüvek között. A megszeppent cickafark sátorozó virágzata bókol előttük. Azt választotta a kis szöcske, hogy közelebbről megszemlélje.

Fekszem a fűben, hátam a földnek vetve. A virágzó szőlőfürtök a hit zöldjébe öltöztetik látóhatárom peremvidékeit.

Igyekezniük kell. Még egy-két nap, s ha nem kötnek, jön a Medárd-napi eső, lehullanak, s nyomuk is alig marad a vesszőn. Túl a sok-árnyalatú szőlő-zöldön gomolyfelhők fehér tornyai nőnek az égnek.

Zivatar közelít. Medárdot megelőzve, az idén hamarabb érkezett a nyári monszun. A Kárpát-medence belső területei már kellőképpen felmelegedtek a májusi korai, szokatlanul nagy melegben. A felszálló felmelegedett és kitágult levegő helyére az idén csaknem egy héttel hamarabb törtek be a Földközi-tenger páradús légtömegei, s míg megmásszák a Kárpátokat, lerázzák esőterhüket.

Igyekezniük kell a kis lucfenyőknek is, jól meg kell kapaszkodniuk az anyaföldbe. A nyári zivatarok első erőpróbájuk – a túlélésre. A vékony talajba alig belemélyedő gyökerüket egy-egy nagyobb zivatar kiáztathatja onnan. Az öreg fák, korhadt törzsek védik ilyenkor a kis utódokat az üverek peremén. Ritkán éppen kivágott öreg fenyők korhadék gyökere lesz óvó menedéke a lucfenyő csemetéknek. Mint ezen a képen is. Nyolc éve kaptam lencsevégre az Istenszéke fölött, a Kis-Galonya fejénél. Már bontja új levélkéit a csemete, még erősödne, de hol a túl sok eső, hol éppen a szárazság inti lassúbb növekedésre. Küzdelem ez: létért folyó harc.

Nálunkfelé a legcsapadékosabb hónap a monszun miatt éppen a június. Régi parasztregula szerint a „deákok hordozzák az esőt”, azaz a csapadékos idő akkor áll be, mikor a szünidőre hazatérő diákok megérkeznek.

A monszun szót szinte kizárólagosan – ez tévedés! – csak azokra a hatalmas esőzésekre használjuk, melyek India és Indokína földjén jelentkeznek. Az Indiai-óceán felől érkező légtömegek a Himalája hegyláncainak ütköznek, s csapadékterhükkel az Indus, a Gangesz és a Brahmaputra hömpölyög megint az óceán felé. Nélkülük elképzelhetetlen Dél-Ázsia élete. Ha a monszun elmarad, kiszáradnak a rizsföldek, s hatalmas éhínség köszönt be az egész szubkontinensre.

De a csúcsok közelében az óceán monszun által szállított vize kifagy a hóra, sziklára...

Fekszem arccal az égnek, hátam a földnek vetve. Az ég kékjére rajzolják fel magukat a feltornyosuló gomolyfelhők.

Ez a kék az erdélyi májvirág kékje, a Békás-szoros egének kékje, a béke kékje, lobogó kékje.

Alig két hete ilyen kék lehetett az ég a Kancsendzönga fölött is. S a kék eget ezüst Hold s aranyló Nap szögezte arra a lobogóra, amely feljutott a csúcsra.

 

„Az utat én akartam,

mert engem akart az út.”

 

– üzeni a dardzsilingi. A lámakolostor tetőteraszáról odalátni a 8586 méteres szent hegyre.

 

„Oly magasan vagyok idefenn,

a fenséges halál lábainál,

a némaság fehér csúcsainál,

az emlékezés szennyes köveinél,

 

a megvallás mély medreinél –

hogy már hittel hiszem:

vallhatok józan borzongással,

mindent megadó szelíden,

szigorúan, hidegen.

 

Az utat megjártam, s ami kész:

az már nem az enyém.”

 

Mintha e sorokat Csoma Sándor Naplójából Magyari Lajos nem Kőrösi Csoma Sándor szájába adta volna.

Akár Erőss Zsolt vagy Kiss Péter (z)iz(z)enetei is lehetnének.

 

„Opálos árnyak a bérci bordán,

töprengő törpefenyők.

Úgy elfogyott az élet

idefenn!

 

Szürkés fehérség, csend, hideg,

az ég peremén szúró csillagok

s néha robogva, zuhanva dörgő

lavinák.

 

A fenyők szélsóhajokat küldenek

idegen, messzi síkokra:

Jaj nekünk, magányos fáknak,

jaj nekünk itt a tetőn!

 

Apáink dárdás üstöke még

a felhős egekbe döfött; –

unokáink már ki sem látszanak

a hó alól.”

 

– írta volt az 1937-ben, június 7-én a legendává vált Dsida Jenő a Törpefenyők jajában.

Vajha szőlővirág, lucfenyő csemete s vén törpefenyő (z)iz(z)eneteire füle lenne minden lélekben keletre vagy nyugat felé ingázó léleknek.

Maradok kiváló tisztelettel:

Kelt 2013-ban, Zivatarok havának első napján.

Kiss Székely Zoltán

Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató