Református énekeskönyvemben őrzök egy lepréselt szívvirágot: néhány éve a vásárhelyi Református Kollégiumban egy virágcsokorból halásztam ki ezt az egy szálat.
A székely vértanúk akácfái
A magyarság virágai című művében Rapaics Raymund a szívvirágról így ír: „Kína északi részén honos a szívvirág (Dicerta spectabilis). A XVIII. században, sőt még a XIX. század egész első felében is botanikus kerti növény volt Európában, s csak a magyar történelem nagy esztendejében, 1848-ban kezdett terjeszkedni mint díszvirág. Ekkor azonban piros, szív alakú két külső szirmának sarkantyúja miatt hamarosan népszerű lett.” Öregek beszédéből tudom: déd- s szépapáink csákójára, kalapjára ez került, s faluhelyen '49 után e virág a „csak azért is” jelképévé vált. Nekem májusok közepén a falusi kiskertekben – valahol a Nyárád vagy éppen a Feketeügy mentén – nyiladozni kezdő szívvirágok a szabadságharcot is idézik. Református énekeskönyvemben őrzök egy lepréselt szívvirágot: néhány éve a vásárhelyi Református Kollégiumban egy virágcsokorból halásztam ki ezt az egy szálat.
Mai második virágom a kukorica (Zea mays) címere. Ez éppenséggel Közép-Amerikából jött el hozzánk, s úgy kerül ide, mint az a növény, amit Illyés Gyula ott látott a fehéregyházi csatatéren.
„Millió kukorica dárda.
Úgy áll ma is a zöld határ
és fent a néma nap, akár
akkor midőn őt halni látta.”
Tévedés ne essék, még nem hányja címerét, messzi az még, az egyezésen sem esett még át, de már szőnyegei határokat zöldítenek – nem csak Fehéregyháza körül. De ott különösen.
„Valaki jár a kertünkbe
…s az időtlen rengésű kukoricásból
halála századunk fölé lángol,
– írja Király László A régi mesterekben –
Kelj fel bennünk, és járj, Petőfi Sándor!”
Harmadik virágajándékom fája megint más helyről érkezett. Egyenesen Észak-Amerikából, ősei ma is ott élnek szabadon, ahol először emeltek szobrot Kossuth Lajosnak: Pennsylvaniában, az Appalache-hegység északkeleti vonulatain. A Robinia pseudacaciát mindenki évszázadok óta akácnak tiszteli mifelénk. A negyvennyolcas forradalom leverése után két vidéken próbálkoztak a forradalmi láng felizzításával: egyik Klapka György Komároma, másik a Székelyföld. A székelyföldi felkelést felgöngyölítették, s a vezéreket 1854. március 10-én a marosvásárhelyi Postaréten kivégezték. Török János, Gálfy Mihály s Horváth Károly vesztőhelyén a kiegyezés után obeliszket emeltek, melyre egy másik komáromi hazafi, bizonyos Jókai Mór versét vésték:
„Szent hely ez, oh vándor! Egy nemzet tette e jelt itt
Leghűbb gyermekei végzetes sírja fölé.
Élni szabadságban, vagy azért meghalni merészen,
Ezt hitték, vallák és haltak érte híven.
Törvény, szabadság és független nemzeti állás
Intő szobra legyen, honfi, e jel itt!”
Az obeliszk szinte elfeledve állt a kisszerpentin alsó kanyarulatában. 1990-ig. Emlékezni, virágot vinni márciusban a vesztőhelyre, gyertyát gyújtani ott nem volt szabad. Habár halottak napjára mindig került oda égő gyertya számolatlan. Sőt virág is tisztelgett ott március idusán.
Hanem egy furfangos kertész, úgy a harmincas években – annak is már közel nyolcvan éve – akácokat ültetett az emlékmű kis parkja köré. Bővizű forrás táplálta a kis fákat, nőttek azok maguktól is. A mendemonda akkor kapott szárnyra, amikor először virágba borultak a fák. Mind – az akkor éppen negyvennyolc – rózsaszínt virágzott: a vértanúk vére…
Szeretek ott leülni akácvirágzáskor és jót inni a székely vértanúk kútjának vizéből.
Hasonlókat kívánok, így pünkösd vártán, minden kedves Olvasómnak a magyarrá lett szívvirággal, a piruló akácvirággal s a tengerentúli törökmáléval.
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb
felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt:
Adatvédelmi
tájékoztató
