A természet kalendáriuma (CLXXXVIII.)

Római hagyomány szerint a hónapoknak – márciustól decemberig – a városalapító Romulus király adott első ízben nevet. Az első római naptár valójában empirikus parasztkalendárium volt, s csak a mezei munkák szempontjából számba vehető 10 hónapot számította. A téli holt időt – a földművelést patronáló Szaturnusznak a hatalma alá eső Bak és Vízöntő havát – az i. e. 700 körüli naptárreform idején iktatták be az új 12 hónapos holdnaptárba Ianuarius és Februarius néven. Ianuarius hónap névadója Ianus (Janus), a kezdet és a vég istene volt, neki tulajdonítható, hogy a korábbi márciusi, majd szeptemberi évkezdés helyett a rómaiak utóbb január 1-jén kezdték az évet. A görög csillagképek közül most a Cethal a Vízöntő alatt lubickol az ég tengerében. A Varuna – a perzsa és hindu csillagképnevek alig térnek el a görög-rómaitól – annyit tesz: a „Kötés Ura”, ő volt a Nap tizenegyedik megjelenési formája, azaz a Vízöntőé. A germánok Odinként tisztelték, s ugyanúgy a holtak, a szelek és a tél ura volt északon is. Az indoeurópai istenség tisztelete idők homályába nyúlóan egybefonódott a medvekultusszal. A téli álmot alvó medve indogermán nevei (latin ursus, francia ours, angol bear, svéd björn) rokon hangzásúak az Uranosz/Varuna istennévvel. Így aztán az asztrológusok az Uranusról elnevezett bolygót a Szaturnusz mellé, a Vízöntő „trónusára” ültették.

A Vízöntő havában jó néhány szobanövényünk nyílik. Billbergia nutanstól színesül ablakom négyszöge: a broméliafélék családjába tartozó királynő könnye mintha emlékezne, hogy uruguayi őshazájában ilyentájt illik nyílnia. Keskeny, akár 60 cm hosszú zöld leveleinek rozettájából kevés tagú csüngő virágzatok bókoltatják a zászlószerű vörös fellevelekből kinyúló virágokat: zöldek és rózsaszínek színorgiája égszínkék sziromlevélszegélyt kunkorít a fénynek.

Mögötte Tóth Árpád-i Téli verő-fényében fürdik a táj:

 

Mit ablakom körülfog vén kerettel,

megfrissül most az unt, szomorú táj,

víg napsugár pingál aranyecsettel

az ócska képen és restaurál:

a régi Mester megkopott művét

ragyogni szítja most az új lazúr,

e vén világba zárt örök szívét

feldobogtatja nékem most az Úr.

Lassú hó pilléit reptetni a tél. Keményedik a fagy. Akárcsak 4 évvel az egri diadal előtt, mikor Tinódi Lantos így zárta XX. énekét:

 

Sebestyén deák az kincses Kassába

Az végekről gondolkodik magába.

Írta ezörötszáz és negyvennyolcba,

Hideg télben fú körmében házába.

 

Korán köszönt még ránk az est. Meleg szobában, hol nem kell meleget fújjak körmömre, öreg szerszámok sóhajtoznak dolgozószobám polcain: favázas, pléhkeretes kávédaráló, drótos tót keze munkáját dicsérő törött cserépfazék, sárgaréz mozsár, még működőképes motolla, lószőr szita, évszázadot kiszolgált diótörő, csuhékosárka, mézescserép, fűzfavesszővel befont füles korsó, csöcsös korsó, szúette sulykolófa. Tanítanak. A megmaradásra. Bölcsességre intenek. Elmélkedésre.

 

Lakás, óh pesti lakás, óh téli

barlang! most egyszer rajtakapom...

Még múlt telemnek titkait éli

látatlanul és hallgatagon.

 

– írja Babits Mihály Téli barlangjában

 

Mily furcsa az ember, balga állat,

aki nyáron alszik, télen él. –

Fölrántom a villanyt. Unt fény, áradj!

Barlang, ébredj! kezdődik a Tél.

Kel, rezzen az emlék, megzavart raj!

Zsibognak a könyvek a falon.

Régi írás lepi az asztalt…

 

…Míg az Ember, az árva,

kizárva és bezárva

marad négy szűk határba'.

Hideg falak védik meg,

hogy ne érje a hideg

és csúfolják a könyvek

a polcokon egy sorban

sok nyelven és hangosan

 

Aztán menten fordulunk Februarius havába Gyertyaszentelő Boldogasszonnyal.

Gyertyaszentelő melege sok hó és jég előjele.

Gyertyaszentelő hidege kora tavasznak hírnöke.

De még csak Tél derekában vagyunk, Kányádi Sándor versében is:

 

Beállt a Küküllő,

jégpáncél van rajta.

Nagy csönd van, elveszett

egészen a hangja.

A lovát úsztató

nyári kis legényke

korcsolyázni jön most

az arasznyi jégre.

 

Havasak a fűzfák,

mindenütt csak hó van.

Megcsillan a vén nap

mosolya a hóban.

 

Jégcsapok díszítik

a megdermedt gátat.

Vacog minden, ám a

halacskák nem fáznak.

A jég alatt versenyt

verseny után tartva,

készülnek a fűzfát

zöldítő tavaszra.

 

Mint árva cinkeodú a vén körtefán, zöldítő tavaszra várva, maradok kiváló tisztelettel. 

Kelt 2016-ban, 460 évvel azután, hogy nem fújt többé körmére Lantos Sebestyén