A természet kalendáriuma (CCXXV.)

Október 14. 1999 óta minden év októberének második pénteke az emberiség legösszetettebb táplálékának, a tojásnak a világnapja.

 

Adott e szegény népnek

Étekül a meddő tojás is.

De az élő, poronttyal bélelt,

Arra való, hogy fénybe állítsd!

 

Mint régi világ a kristályban

Úszik vékony mész héjában

Az ártatlan, az új tojás,

Nász-palota, kripta-lakás.

 

Háromrét atlasz fekhelyébe

Havazva alszik a fehérje

Oly bezártan, oly kecsesen,

Mint drága test, álom-verten.

 

Ion Barbu A dogmatikus tojásba a természet világának teljességét írja bele. A világhírű matematikus Dan Barbilian versét egy másik matematikus, Mandics György ültette magyar nyelvre.

 

…Emeld a fénybe és ismerd meg!

 

De legfőként borzadj rá már

Arra a sárga golyóra

– Mutató nélküli óra –

Mely maga írja ki halálát…

 

…Hogy a fehérjét rágcsálja

A lét belénkjegyzi spirálját…

 

A tojás világmindenség-szimbólum. És tápanyag. Éppen, mint a kenyér.

Falun élt kántor-tanító nagyapám 1940-ben szakadt a városba. Többé nem volt baromfiudvara, sem más háziállata. Az ebéd maradék félkaréjnyi kenyerét, de még a kenyérhéjat is eltette. A következő étkezés másnapjára. Mi több, asztalán sohasem maradt kenyérmorzsa sem. Mert evés után tenyerébe seperte az asztalterítőre lehullott morzsát, s azt is befalta. Én meg megtanultam tőle. Máig ösztönösen tenye-rembe seprem az élet kenyérmorzsáját. Mielőtt befalnám.

 

Beléd haraptam, áldott kenyér,

és elborzadtam – Habfehér

tested kísértete oszlani

kezdett, zöldülni s foszlani,

 

s köröttem az eltűnt szobák

falain, az utcán, a városon át

őt láttam mindenütt, csak őt,

a milliárdlelkű mezőt,

 

ahogy szétcsapott, ringva, – már

tenger volt, végtelen határ,

zöld végtelen, aztán rőt-arany.

Hány kalász élt ott, boldogan,

 

hány külön-külön kis akarat,

s minden kalászban mennyi mag,

és minden magban mennyi múlt

s mennyi jövendő párosult!

 

– írja Szabó Lőrinc a Kenyérben. 2001-től október 16. a kenyér világnapja.

 

Aztán egyszerre magamat

láttam, e roppant áradat

gyilkosát, isten gyilkosát,

aki kaszával belevág

 

az örök csodába, töri, üti

a szent anyagot, megsüti 

s eszi istent, aki test, aki vér –

S letettelek, darab kenyér,

 

s fölvettelek, elnéztelek,

magamban éreztem az életedet, –

aztán lassan úgy ettelek tovább,

mint a hívő az úrvacsorát.

 

Mert 

 

…Tavaszi szép rózsák, liliom, violák

idővel mind elhullnak,

…Nagy kövek hamuvá s hamu kősziklává

nagy idővel lehetnek,

…Még az föld is elagg, hegyek fogyatkoznak,

idővel tenger apad,

Az ég is béborul, fényes nap setétül,

mindennek vége szakad,

Márvánkőben metszett írás kopik, veszhet,

egy helyiben más támad…

 

– veszem kölcsön a szót Balassi Bálinttól –, a természet rendjének kalendáriumába az embernek beavatkoznia nem illik, nem szabad.

Igaz ugyan, hogy a Zólyom várában 1554. október 20-án született költő a „Csak búbánat” nótájára szerzett Az ő szerelmének örök és maradandó voltáról költeményében saját szerelméről ír, de a mindenkori reneszánsz ember világról alkotott képe sejlik át minden során.

S ebben a világban helye van, helye kell legyen azoknak a félig-meddig elfeledett erdélyi természettudósoknak, akik a csonka országban teljesítették ki tudásukat. Íme, egy csokornyi októberi évfordulós közülük.

A szegény parasztcsaládból származó Ferencz Áron gyógyszerész Nagyajtán született 1880. október 15-én. Kolozsváron tanult. 1912 után állami ösztöndíjjal több európai nagyvárosban kutatott. Hazatérte után az egyetemi gyógyszertár vezetője. 1919 után Kolozsváron maradt. 1941–1944 között, a Ferenc József Tudományegyetem visszaköltözésének idején, ismét az egyetemi gyógyszertár vezetője. De 1954-ben a halál már Budapesten éri.

A Bálványosváralján 1898. október 15-én született Lőrincz Ferenc orvos, mikrobiológus egyetemi tanulmányait szintén a kolozsvári egyetemen kezdte 1919-ben. S ide tért vissza 1940 után mint az FJTE Orvosi Karának prodékánja. A magyar humán parazitológia megteremtője 1986-ban halt meg Budapesten.

Az 1914-ben Kolozsváron született Osztrovszki György vegyészmérnök diplomáját a bukaresti II. Károly Király Műegyetemen szerezte 1940-ben. 1949-től az MTA tagja. Oroszlánrésze volt a magyarországi energetikai ipar háború utáni újjászervezésében. Budapesten halt meg 1988. október 15-én.

Az 1927-ben Bukarestben született Kabai János vegyész 1941-ig Nagyenyeden s Nagyváradon élt. Vegyész az ELTE-n lett. Nemzetközi hírű kolloidkémikusként különösen a légszennyezéssel foglalkozott Budapesten 1988. október 15-én bekövetkezett haláláig.

Veress Zoltán vegyész-mérnök Marosvásárhelyen született 1901-ben. Ő dolgozta ki a tűzálló és a fémekkel forrasztható üvegek előállítását. Optikai üvegkísérletei során tórium-sugárfertőzés áldozata lett. Budapesten halt meg 1965. október 16-án.

Tankó Béla biokémikus Szászvárosban született 1905-ben. Jelentős eredményeket ért el a szénhidrát-anyagcsere és a nukleinsavak kutatásában. Alapításától elnöke volt a Magyar Biokémiai Társaságnak. Debrecenben dolgozott, s ott is érte a halál 1974. október 16-án.

A Kézdivásárhelyen 1889. október 18-án született Dávid Lajos gyógyszerész Kolozsváron az FJTE-en végzett, 1921-től a tudományegyetem Szegedre költözésével az egyetem gyógyszerészeti intézetének vezetője lett. A gyógyszertechnológia terén nemzetközi hírnevet szerzett oktató-kutató Szegeden halt meg 1962-ben.

A Kolozsvárt 1905. október 19-én született Dohy János növénypatológus 1926-ban már Debrecenben doktorált. 1940-ben a Kolozsvári Mezőgazdasági Akadémia növénytani és növényegészségügyi tanszékének vezetője. 1944-ben az egyetem Keszthelyre költözésével ő is elhagyta szülővárosát. 1954-től Mosonmagyaróváron tanított. Az 1956-os forradalomban tanúsított magatartásáért 10 évi börtönbüntetésre ítélték. 1990-ben a burgonya gombás betegségeinek kutatásáért Széchenyi-díjban részesült, abban az évben halt meg Mosonmagyaróváron.

 

…A vadszőlő leveleit a szélvész

elvitte, de száz karja itt maradt:

a tűzfalon most óriási térkép, 

erek, folyók, ösvények és utak.

 

– írta volt 1934-ben Jékely Zoltán Őszi füst-varázsában –

 

Nézik-nézik az árva madarak,

drótlábú pintyek, kurtaröptű cinkék,

találgatják száz közt a jó utat –

de végül ittmaradnak télre mindég.

 

Találgatva én is a száz közt a jó utat, maradok kiváló tisztelettel.

Kelt 2016-ban, október derekán