A természet kalendáriuma (CCXLIX.)

A Magyarhoni Földtani Társulat (MFT) 2015 második felében útjára indította az „Év ősmaradványa” szavazást. A 2017. év nyertese a Kárpátok sárkánya, a barlangi medve.

Ma már csak mosolyt fakaszt az eperjesi seborvos, Johann Patersonius Hain büszke kijelentése – két tudományos tudósításában (De draconibus Carpathicus és De draconum carpathicus cavernis), melyek a tekintélyes lipcsei Miscellanea curiosa, sive, Ephemeridum medico-physicarum Germanicarum Academiae Naturae Curiosarumban jelentek meg 1671-ben és 1672-ben – miszerint: sikerült sok mindent megvilágítanom és a sárkányok történetét érthetőbbé tennem.

Petrus Ransanus itáliai szerzetes, aki maga is egy „sárkánykoponya” boldog tulajdonosa lehetett, a XV. század második felében részletesen beszámolt Erdély barlangjairól, amelyekben sok érintetlenül maradt sárkánykoponya és csont található, megjegyezvén, hogy azon vidéken ilyenfajta állatok nem élnek, bár néhányan úgy tartják, hogy az özönvíz idején Afrikából vagy máshonnan, ahol sárkányok élnek, a kiáradó víz sodrával kerültek ide ezek a testek.

Johann Friedrich Esper már 1774-ben jegesmedve-maradványokként értelmezte a sárkánycsontokat, húsz évvel később a lipcsei Johann Cristian Rosemüller nevet is adott a barlangi medvének. Azóta Ursus spelaeus néven tiszteljük. A sárkánymesének a nagy tekintélyű Georges Cuvier, az összehasonlító anatómia atyja adta meg a kegyelemdöfést. Bizonyítékul éppen a Hain-féle koponyaábrázolás szolgált.

A barlangi medve a maga 300-700 kg súlyával, karmainak nyomával a barlangok falán páni félelmet kelthetett emberősünkben. Azonban a fogazata inkább a vaddisznók mindenevő voltát idézi. Anglia déli részétől a Kaszpi-tengerig mindenütt előfordult. A pleisztocén végi megafauna jellegzetes tagja volt. A legtöbb maradvány a késő pleisztocén második feléből, 70-15 ezer évvel ezelőttről ismert. A barlangi medvék a jégkorszak utolsó glaciálisában tűntek el. A kőkorszak embere vadászott rá. Húsa fontos táplálék volt, gereznája értékes prém. De talán a medvéktől elfoglalt, jól védhető barlangok lehettek kipusztításának legfőbb indokai. Találtak olyan medvekoponyát, amibe a belefúródott dárdahegy máig megmaradt.

A Homo sapiens és az Ursus spelaeus küzdelme alighanem az emberiség leghosszabb hadviselése lehetett. S ebben a küzdelemben mindkét fél komoly veszteségeket szenvedett. Talán ennek késői tudatalatti lenyomata is felsejlik a sárkányon győztes ember mítoszában s a sárkánymotívumos nemesi címerekben.

Azóta az ember csak az embertől akarta elvenni barlangját, lakhelyét, életterét, hazáját.

A középkor embere már nem láthatta az élő állatot, de rábukkant hatalmas csontjaira. A koponyája akár fél méteres is lehetett – kétszer akkora, mint a barnamedvéé. Tetején hátul a hatalmas rágóizmok tapadási helyéül szolgáló otromba taréj és a méretes szemfogak összehalmozódó tömege az akkor újra felfedezett barlangokban alakíthatta ki a mesék sárkányképét.

A régóta ismert erdélyi sárkánybarlangokban mára már nem sok csont maradt. A Bihari Oncsásza- és Igric-barlangok sok medvecsontot őriztek. Az oncsászai barlangból Primics György 1890-ben teljesen ép csontvázat is leírt. Az Igric-barlangból pedig 300 koponya került elő. Szegyesd határában, a Sárkánylyuk-barlangban magam is kerestem diákjaimmal csontjait három évtizednyi ideje, kicsiny sikerrel. De a kiskohi Medvék barlangját csak 1983-ban fedezték fel; 140 barlangi medve maradványát tárták itt fel. A közel tízezer évvel ezelőtt beomlott bejárat őrizte meg érintetlenül e gazdag leletegyüttest a mának.

 

Nem láttalak egy hétig, kis rügyek,

és közben milyen nagyra nőttetek!

hüvelyknyire! ... Kilombosodtatok

és ezer könnyű és friss fodrotok

halványzöld lángként repdesi körül

a gallyakat és táncol és örül.

 

De szépek vagytok, tavaszi rügyek,

de bátrak vagytok! Nem kérdezitek,

mi vár rátok – ha itt az ideje,

mint a barna földből a rét füve,

a barna ágból kicsaptok ti is,

akármilyen hideg az április.

 

– ilyen szózatot intéz az 1900. március utolsó napján született Szabó Lőrinc Az áprilisi rügyekhez –

 

Bölcsek vagytok ti, szárnybontó rügyek,

bölcsebbek, mint én, egészségesek ...

Egy hónapja nem láttuk a napot,

mégis hittetek és kibújtatok,

hajtott a szent önzés, küzdöttetek,

győzni akartatok és győztetek!(...)

 

Győzedelmes április. Már az ókori görögök is egymás megtréfálásával köszöntötték a téltemető hónapot. Április bolondja az, akit április elsején rászednek: a bolondját járatják vele. Több országban elterjedt szokás, eredete nem tisztázott. Egyik magyarázat szerint kelta népszokás volt, ilyenkor bohókás tavaszi ünnepeket ültek. Más magyarázat szerint IX. Károly francia király egyik rendeletéből ered: 1564-ben az új esztendőt április 1-jéről január 1-jére tétette. Az akkor szokásban lévő újévi ajándékozás megmaradt, de a rendelet után április elsején már csak bolondos ajándékot adtak egymásnak az emberek.

A hagyomány szerint e hónapnak Romulus adott nevet, isteni anyja, Venus etruszk neve után (Apru, az ógörögben Aphrodité). Terentius Varro a név eredetét az aperire (kinyílni, feltörni) igére vezeti vissza.

1784 márciusának végén született Kőrösi Csoma Sándor Csomakőrösön, de csak április elején anyakönyvezték. 58 évre rá, 1842. április 11-én fejezte be földi életét Dardzsilingben.

 „Ázsiai utazásom tárgya: kikutatni a magyarok első településhelyeit. Összegyűjteni történelmi tetteinket, megfigyelni a hasonlóságát, ami több keleti nyelv és a mi anyanyelvünk között van” – írta volt. Hogy felkutassa a magyarok őshazáját, ujgur területre akart eljutni, feltételezve a magyar–ujgur rokonságot. S lám, ma genetikai kutatás (is) bizonyítja feltételezése helyességét. Széles körű nemzetközi mitokondriális DNS-kutatás eredménye a megállapítás, miszerint „a magyarok... igen közeli genetikai kapcsolatban állnak a belső-ázsiai korábbi és ma ott élő török népekkel, így a belső-ázsiai ujgurokkal...”

A népességgenetikai kutatásaink Közép-Ázsia irányába kell forduljanak. A genetikai vérvonalak oda vezetnek, ahova Kőrösi nyelvészként nem jutott el...

 

Székely hegyekből messzi Ázsiába,

Az őshazába vándorolt ki ő,

Feje felett a vén, szent Himalája,

Tán öregebb, mint maga az Idő.

Ott rótta a betűket és kereste

Puszták homokján vérei nyomát,

Meglátogatta ínség, balszerencse,

De ő csak várt és vándorolt tovább (...)

 

– Juhász Gyula írta volt az Ének Kőrösi Csomáról című versében –

 

Az őshazát nem lelte és az újat

Nem látta többé, nincs már vigasza.

Öreg magyar, örök magyar, ki tudja,

Nem egy hazánk van-e: örök haza?

 

Juhász Gyula is áprilisi: 1883. április 4-én született.

 

Benned születtem, édesbús, szeszélyes

Tavaszi hónap, felleges derűs,

Mikor a rétek lelke már fölérez

S brekeg a vízben száz bús hegedűs (...)

 

– így ír erről az Április bolondjában: Aztán ötven év elmúltával, szinte napra pontosan, 1937. április 6-án megtért ő is az örök hazába.

 

Maradok kiváló tisztelettel.

Kelt 2017-ben, bolondok napja előtt egy Föld-fordulásnyira