A természet kalendáriuma (CCLXVIII.)

Felséges hónapunk augusztus. Névadója Augustus, az első római császár, éppen 2003 éve halt meg, hónapja 19. napján.

934 éve I. László a székesfehérvári bazilikában szentté avatta az 1038-ban meghalt I. István királyt. Szent László uralkodása idején az I. István által minden évben Nagyboldogasszony napján, augusztus 15-én tartott törvénynapokat áttetette augusztus 20-ra. S e nap vált 1342-től, Nagy Lajos uralkodásától kezdve a keresztény magyar államalapítás napjává.

 

Méhraj duruzsol a fák közt, fű alól

Fürjek dala szól tó partján.

Sok száz búzakalász érik, hajlik,

Táncol ragyogó fénypartján.

 

Lengő gabonánk szépen gyarapodik,

Kedvünk magasodik, égig száll.

Szántunk, aratunk tenger a dolgunk,

A virág, a gyümölcs békét vár.(…)

 

Régi dalárdai emlék. Weöres Sándor Békedalát még Kodály Zoltán zenésítette meg. 

Ma három folyó mellé tervezem utamat, kedves Olvasóm. Ha időd engedi, tarts velem!

A szorgalom jelképei a nyári rekkentő delet előzve látogatják reggelente anyósom virágoskertjében Abosfalván a törökkontyok méhlegelőit.

Talán éppen a szomszédba viszik majd nektár- és pollenterhüket, Gedő János udvarába, Pócsfalvára. Utoljára méhest közelről barátom, a nyugdíjas magyartanár kertudvarában láttam. Az augusztusi kánikulában, gondolom, most is méhei közt tesz-vesz, vagy tán éppen Vergilius Bucolicáit olvasva telleti a szomorú-lassú időt az elárvult Redánc alatt.

A Kis-Küküllő völgyéből ugrásnyira – Orbán Balázs szavával – a Székelyföldnek ugyan legkisebb, de legragaszkodóbb folyója éppen nem zavaros.

 

Zavaros a Nyárád, nem akar megszállni,

Haragszik a rózsám nem akar szólani,

Majd megszáll a Nyárád s a lovam megissza,

Ha megbékélsz rózsám hozzám gyere vissza.

 

A Nyárád mindig csak a régi, önmaga által alkotott mederben mulat, anélkül, hogy legkevésbé zabolázva, megrégulázva lenne – írta volt szülőföldjéről Benkő Samu A táj és az emberek-ben. A pusztító és egyben megtermékenyítő szőke Nyárád, Murokország Nílusa, a Mezőhavas alól indulva, ma már megzabolázva eregél a Maros felé. Ezt örököltük.

 

Téged örököltelek s már

mindegy is ki és mit beszél,

számomra eleven úgy vagy,

mint anyám tekintete:

nem a szemek gömbje,

de a féltés titkai,

nem a kitépett és

bevarrt könyvlapok,

nem az íróasztalok

tévesztett történelme,

nem az izgága

paragrafusjelek,

nem a számok

kataszter-káosza,

nem a közülünk

kivált mindentudók

s nem a hogy-kerültek-

közénk prókátorok.

 

– írja a Nyárádszeredában született, Debrecenben élő fiatal költő, Csíki András, a Téged örököltelek című versében –

 

Nem! Én téged örököltelek

Nyárád feletti égbolt,

nagyapám vésőnyomát

a székelykapuk indáiban,

versek csengését és

tanulságát meséknek,

nem telekkönyvet és pecsétet,

de kertvéget és vajasalma-fát,

temetőoldalt, kocsidöglesztőt,

és hűséget, mibe belepusztulok.

 

Lendüljünk át a Hargitán az Olt mellé, egy csíkzsögödi fatornácos parasztház udvarára. 41 éve, .1976. augusztus 22-én innen költözött a bő fény forrásainak képbe álmodója, Nagy Imre örökre odaátra.

Három egymásba nyitható szoba, s az 1963-ban hozzátoldott műterem. Napi hat óra festőmunka, már túl a nyolcvanon. Akkor mondta volt, hogy ha az Úristen még hét évvel megajándékozná, minden vonalában, színében ki tudná teljesíteni önmagát. Három évet kapott hozzá. Nem e három, de kétszer harminc év alatt építette fel a székelység lelkét, sorsát, küzdelmeit vállaló posztimpresszionista plen-air festészetét. Eredeti látásmódja, színvilága, formaművészete sajátságos képlete az erdélyi festőművészetnek.

Korán felismerte a fametszet, a színek nélkül mágikus tisztaságú ábrázolás lehetőségeit is. Legsikeresebb tusrajzsorozata az Erdélyi Helikon tagjairól készült.

Szülőháza kertjébe 1973-ban épült a galéria, a festőművész 80. születésnapjának tiszteletére. Az épület Nagy Imre halála után képeinek állandó kiállítóhelye. Ma már zarándokhely. Alkotásainak Csíkszereda, Sepsiszentgyörgy, Budapest, Kolozsvár, London, Bukarest, Székelyudvarhely, Nagyszeben, Székelykeresztúr, Kecskemét, Velence, Zürich, Berlin, Prága, Nürnberg, Brassó múzeumai is helyet adnak. S negyvennégy vásznát Marosvásárhely városának ajándékozta, ebből jött létre a vásárhelyi Nagy Imre-képtár.

„A színeket nem felfokozom – hanem – megpróbálom a természetet utolérni. Ritkán jelentkezik abba a ruházatba. Ezt kell kilesni, felfogni – no és megcsinálni. Aki a természetet elhagyta, ott is hagyhatta, mert nem is volt benne…” – vallotta.

A festőművész hamvait a műterem külső falában helyezték el 1976 augusztusában. A szülőházban személyes dolgai, használati tárgyai, bútorai, könyvei láthatók, többek közt az utolsó két ceruzarajz önarcképe, az egyik festőállványon félbemaradt kompozíció, az egyik sarokban horgászbotja, a másikban síléce. S a másik festőállványon a szalmakalapok.

A legszabadabb festő volt, nem függött senkitől. Háziszőttesben járt, saját földje terményeit ette. A földtől megválni nem akart, de festés, rajzolás nélkül sem tudott élni.

Sütő András írta róla: „Nagy Imre égő csipkebokraiból... sugárzik tudatunkba az elkötelezett művész összegzése: Íme, a föld, az ég, a pisztrángos patak, az erdő; az ember, akinek sorsában osztozom...”

Kiválóan ismerte a természetet, nemcsak a növényzetet, hanem az állatvilágot is. Előszeretettel ábrázolt állatokat emberközelségben.

A tájba helyezve festette meg az embe-reket is. A balladai hangulat és mesékbe oltott szépség – ebben a pontban találkozott művészete a Tamási Áronéval.

Ezt érezte meg Tompa László, amikor Lófürösztés című versének befejező soraiban nevüket összekapcsolta: 

S én nem tudom a sorsot, mit tartogat még ezutánra,

E végzetes ég alatt lesz-e még öröm?

De tudok annyit, hogy ha öröm helyett

Tüzes mennykövek szakadnak is itt le,

– Míg gyászosan évek százai húznak el –

Ők örömtelenül is, ha kínba tébolyodottan:

Itt fognak állani örökké, – hogy Imre szorítja,

Áron pedig... Áron nem hagyja magát!

Méhekkel üzenő Kis-Küküllő, vajasalmát érlelő Nyárád, lófürösztő Olt üzenetével érkezve, maradok kiváló tisztelettel.

Kelt 2017-ben, új kenyér havában, Szent Ilona napján