Mire van időnk?

Albert Ildikó pszichológus válaszol

Egy sokadik tanáccsal Albert Ildikó pszichológus újra „visszatért” Harmónia összeállításunkba. Hogy mivel töltötte időközben a napjait? A jelek szerint jól kihasználta, hiszen megírta a 11. kötetét. A korábbiak közül egynek, a Mindennapi lelkünknek volt több utánnyomása, az Önpusztító lélek címűnek pedig egy második kiadása is.

– Miről szól, milyen témákat dolgozol fel az új kötetedben? – kérdeztem a szerzőt, aki jelen lesz a marosvásárhelyi könyvünnepen. 

– Szépirodalmi írások kerültek bele: szösszenetek, miniesszék, egypercesek, novellák, szabadversek vagy nagyon rövid, szinte aforizmaszerű írások. Természetesen ezek ezúttal is, akárcsak a Szókrátész védőbeszéde című kötetemben, a világszemléletemet, a szakmám adta tanulságokat, sokszor pillanatnyi hangulatokat, bennem nyomot hagyó történéseket közvetítenek, az utóbbiak is mindig „megspékelve” filozófiával és gondolatisággal. Sosem tudom – nem is akarom – meghazudtolni magam: minden érzelem mellett, mögött, előtt ott van a gondolat is, amit vagy leszűrtem belőle, vagy ami kiváltotta azt. Meggyőződésem, hogy nem létezik külön egyik sem, esetleg az arányuk változó, a helyzettől függően.

A kötetben található egy magánkalendárium, egyrészt, mert nekem fontosak az ünnepek, a nemzetközi napok, másrészt, mert ezek közül egyesek nagyon mélyen érintenek egy idő óta. Ezért elmondtam kötetbe emelve is, hogy mit jelentenek számomra. Egy fejezet a léthelyzeteket fogalmazza meg, és alkalom-

adtán értelmez is. A következő rész a divatos témákat feszegeti, gyakran a megszokottól nagyon eltérő szempontokat villantva fel. A köztudatba nagyon befészkelődött ideákat, elképzeléseket igyekszem gyakran szétbontani és más összefüggésekbe helyezni, illetve újraértelmezni őket. Néhány novella és karcolat saját élményekből is táplálkozik, eddig ki nem mondott emlékeket, élettörténeteket nemesít olvasmánnyá.

Az írások nagy része rövid, sokszor már-már szentenciaszerű. Ennek oka továbbra is az a meggyőződésem, hogy a fontos dolgokat érdemes minél rövidebben, velősebben megfogalmazni, mert akkor valószínűleg sokkal többen elolvassák, időt szánnak rá. Mert ma egyre inkább sajnálják az időt az olvasásra is. Persze nagyon fontos, hogy a rövidség ne menjen a szépség rovására, ezért igyekeztem lírai és stílusos formába önteni őket, illetve legtöbbször eleve így is jött magától.

Meggyőződésem az is, hogy minden, ami fontos, elmondható röviden. Természetesen ezzel nem vonom kétségbe például a regények létjogosultságát, hiszen olvasóként az a kedvenc műfajom, és terveim között még a regényírás is szerepel, mert van néhány nagyon közelálló témám, amit csak abban a formában tudnék elmondani.

A kötetet Sarány István szerkesztette, akivel már sok éve dolgozunk együtt. A megjelentetést pedig ezúttal a nagyváradi Holnap Könyvek vállalta, amit igen megtisztelőnek tartok. Külön öröm, hogy a bemutatója a Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásáron lesz, november 15-én, szombaton 11 órakor a József Attila-galérián, ahova minden érdeklődőt nagy szeretettel és nagy izgalommal várok, mert mindig félek, hogy nem lesz közönség. 

Időnk arra van, amire időt szánunk

Annyit halljuk, hogy nincs időm, hogy felgyorsult a világ, hogy sokkal több a kihívás, kevesebb az időnk, annyifelé kell rohanni. Annyira jó erre hivatkozni, annyira kényelmes, tulajdonképpen felment minket minden felelősség alól, hisz igazán megtettünk volna ezt meg azt, csak épp az idő, az a fránya idő, pontosabban a hiánya nem engedte, hogy megtegyük. Ugye milyen könnyű így? A kérdés, hogy vajon valóban így van-e? Nézzük meg, hogy mi a helyzet a felgyorsult idővel, de még inkább a felgyorsult világgal kapcsolatban!

Tény, hogy sok mindent gyorsabban érünk el, sok mindenre gyorsabban kell reagálnunk, mint ahogyan tény az is, hogy sokfelé sokkal gyorsabban is jutunk el, sok mindent gyorsabban (és könnyebben!) szerzünk meg, sokszor gyorsabban „rendezzük le”, mint régen.

A lényeges újdonság, hogy sokkal több új tudás jelenik meg egy idő óta, és mindez szinte azonnal elérhetővé is válik bárki számára az online világban. Azaz az információáradat az, ami a felgyorsulás hatását kelti: sokkal több tudás kering a szférában, sokkal gyorsabban és sokkal több újdonság lát napvilágot, mint régebb, és mindez szinte azonnal el is jut mindenkihez, aki ezt akarja, vagyis csatlakozik a világhálóhoz. A ránk ömlő információ egyszerűen lehengerlő, ráadásul rendkívül sokféle, és nem föltétlenül értékes. Szinte bármilyen adat nagyon rövid idő alatt „közkinccsé” válik, még ha egyáltalán nem is kincs. Mivel a legtöbbünket nem tanították meg arra, hogyan kell okosan szelektálni, egyszerűen elborít a rengeteg adat. Ha elkezd valaki navigálni közöttük, eltöltheti az egész napot, és észre sem veszi, hogy tulajdonképpen nem csinált semmit. Sem okosabb, sem igazán tájékozottabb nem lett.

A világ felgyorsulásának illúziójáért két dolog a felelős: az internet és a mobiltelefon, melyeknek hatását a média csak erősíti. Az előbbi kelti azt az érzetet, hogy követhetetlenül sok minden van és történik, vagyis képtelenek vagyunk tartani a lépést a végtelen adatmennyiséggel. Az utóbbi meg annak az eszköznek az illúzióját adja meg, amellyel legyőzhetjük a rengeteg információ keltette nyomást – ha úgy tetszik: frusztrációt –, mert mindent azonnal megoldhatunk vele, ha eléggé gyorsak vagyunk. Minden és mindenki azonnal elérhető, mi is utolérhetők, megbeszélhetők, lerendezhetők, eladhatók, megvehetők, megkérdezhetők, leszólhatók, megrendelhetők vagyunk, és így tovább.

Hogy milyen áldatlan következményei vannak máris ennek a két, látszólag világgyorsító eszköznek, most nem taglalom, mert nem ez a témám, bár az emberek elidegenedése, az elmagányosodás, a valódi kapcsolatok jelentős leépülése ma már közhely és szomorú valóság. Ugyanígy tény, hogy rohamosan nő a divatos, a köztudatba is átment szakmai kifejezéssel ADHD-s, azaz a hiperaktív és figyelemzavaros személyek száma. Mint ahogyan tény az is, hogy egyre több a megfáradt, kiégett, önmagával s a feladataival versenyt száguldó felnőtt meg a szétszórt, jövőkép nélküli, megnyúlt gyermekkorú fiatal.

Bár a jelenség elborzasztó, szerintem nem lenne helyrehozhatatlan, ha összefogva és szervezetten szeretnének tenni ellene. De sajnos erre még kísérletek sincsenek. A legtöbb, ha egyéni szinten – érett felnőttek, okos szülők – igyekeznek kordában tartani az online világ és a mobiltelefon áldatlan hatásait. És csak arra használni ezeket, amire valók. Ez a kulcsmondat. Persze én itt és most nem foglalkozom ezzel – esetleg majd egy másik írásban –, mert az időnk szervezéséről kell elmondanom a leghasználhatóbb tudnivalókat.

Az időnk ugyanis ugyanannyi, mint bármikor volt. A napok most is 24 órából állnak.

A valódi tennivalóink sem sokasodtak meg. Sőt, igen sok könnyítés van, a rendelhető ebédtől, félkész ételektől a mosogatógépen keresztül a család minden tagjának jutó autóig, hogy csak a legegyszerűbbeket említsem.

Nincs sok gyerek egy családban, mi több, jóval csökkent a számuk az elődeinkhez viszonyítva, azaz kevesebb gond van velük. Nem beszélve az eldobható pelenkákról és a két év gyereknevelési szabadságról.

Nem nőtt a hivatalos munkaidő.

A súlyos, veleszületett betegségekre segélyt adnak, a magatehetetlen idősekre szintén. Az utóbbiakat könnyen elhelyezhetik idősotthonban, hogy ne legyen velük gond.

Akkor miről is beszélünk?

Tekintsünk magunkba: nézzük meg, de őszintén, volt-e olyan, hogy nem jutottunk el valahova, ha nagyon akartunk? Nem, nem volt, vagy nagyon ritkán. Valójában akkor „nincs időnk”, amikor nem eléggé fontos az illető vagy a szóban forgó tevékenység. Meg akkor, ha az egész életvitelünk kaotikus, szervezetlen, ha széteső, kapkodó világot alakítunk ki saját magunknak. Hisz divat a pillanat hatása alatt cselekedni: azt tenni, ami épp összejön. A kulcsszó az „összejön”.

Nagyon sokan elfelejtettek, meg sem tanultak szervezetten élni. Vagy nem szeretnek úgy élni! Marad tíz perc egy időpont előtt – na, szúrjunk be oda gyorsan valamit, essünk túl rajta. Ez a másik kulcsszó: „túlesni a dolgokon”. És nem megélni, átélni azokat, nem jelentőséget tulajdonítani, fontosnak tartani. Minden tevékenység, ember, történés csak egy a sok közül. Itt van a kutya elásva. Ha disztingválunk, ha fontossági sorrendet állítunk föl, ha jelentőséget tulajdonítunk a találkozásoknak, az embereknek, a különböző eseményeknek, akkor már szelektálunk, sorrendet állítunk fel, és ha kell, kihagyjuk a jelentéktelen dolgokat. A fontosakat pedig várjuk, felkészülünk rájuk, örülünk nekik, a kellemetleneket meg igyekszünk feldolgozni, vagy csak egyszerűen a helyükre tenni. Így az időnk szépen tagolódik, átláthatóvá válik, hangsúlyokat kap, és minőségivé lesz. És kiderül: mindenre jut idő, ami fontos. A többi meg nem számít.