„Hajnalban, hajnal előtt rózsafa nyílik az ablak előtt.” Hát nem, még nem. Sőt a völgyben a virágok még csak gondolatban sem készülnek nyílni, mert a három nappal ezelőtti bőséges havazás ebbe a szürke-fekete, semmizöld városi környezetbe egyszerűen valami izgalmasat varázsolt. A sűrű hóesés kicsalogatta estelend az utcára a népeket, kortól, nemtől függetlenül, és eszeveszett téli játékokba kezdtek. Ugrásszerűen megnőtt a hóemberek száma, amelyeket az emberi találékonyság mindenféle hulladékból arckifejezéssel látott el. Mondhatni lejárt a bamba és klasszikus hóbácsik kora. Mert, teszem azt, ki rakna sárgarépát, jó: murkot, a fehér pacák orra gyanánt, mikor a sárgarépa megdrágult, és abból még pompás zöldséglevest lehet főzni, vagy az a csúcs a grízgaluska mellett egy kiadós aranytalléros húslevesben? Szénből szemeket? Na és ha a kék szeműek megsértődnek?!! A politikai korrektségnek itt is működnie kell.
Ami pedig a téli ember kalapját, sapkáját, sábeszdeklijét illeti, ma már keresve sem találsz lyukas edényeket. Ugyanis a városi háztartások legtöbbje lecserélte klasszikus zománcos edénykészletét inox jószágokra, amelyeket egy életre garantál a kereskedő, a cég és a reklám. Már csak a megrögzött, nagyon-nagyon szépkorú nénik őrzik a piros és kék lábasokat, amelyekről lekopott a zománc, behorpadtak az aktív évek főzéstechnikájának, mosogatáskultúrájának köszönhetően, családi/gyermeki ügyetlenség folytán történő leejtés során váltak használhatatlanná. Nincs már „foltozóvarga”, aki az udvarról felkiabál, hogy bármit megreperálok, naccsága.
Felhasználásuk – a kidobás elodázására – végső módja a szemetesvödör, -lábas, -fazék. Vagy virágcserép gyanánt szolgálnak, amelyekbe beleállítják kis földdel a szomszédasszonytól kapott oleander-muskátli-cinerária-citromfa vagy varjúháj-pozsgásak és kaktuszok elpusztíthatatlan légióját. Ezekért érdemes felkelni, ha már az embernek nincs macskája, kutyája. Lehet hozzájuk beszélni. Ők legalább türelmesek, nem mint az ember gyereke, aki folyton siet, más elfoglaltságokra hivatkozva röviden lezárja, szépen szólva, lekerekíti a beszélgetést, és rohan dolgára, bevásárolni, autót szerelni, intézni, vesztébe.
Hógolyózás, hóangyal, sízés, nordic walking. Lehetőségek. És persze az utóbbiakhoz pénz is szükségeltetik.
Ja és van még egy újabb sütetű téli (nyári, időtlenül aktuális) szórakozás: az önarcképkészítés. Más néven szelfizés. Havas tájjal, utcalámpa fénykörében, sejtelmes háttérrel, kivilágított ablaksorral a mélységben ott állunk mi, a készítők és szeretteink, akik nem akarják a szelfportré készítőjének alkotókedvét szegni, ezért jó és szép arcot vágnak, hogy a megörökített téli kép majd kellemes utóérzeteket keltsen azokban, akik megnézik, avagy magában a képalkotóban, amikor a Facebook felhozza a gépi emlékezet bányatárnáiból az aznapi elmélázásra/ujjongásra rendelt képeket.
Gondolj bele, szegény Leonardónak vagy Tintorettónak, esetleg Caravaggiónak hányszor kellett a tükör elé ülnie, amíg összehozott egy valamirevaló szelfit. Akarom mondani önarcképet, amihez aztán társított virágot, képzeletbeli jelenetet, feszületet, különös formájú városképet, elmosódott női alakot, bármit, amivel az önarckép belehelyeződik a társadalmi, városi, vidéki, erdőségi, történeti vagy csak egyszerűen műtermi környezetbe, hangulatba, korszakjelző tárgyegyüttesbe.
S ha megfigyelted, ha jártál szorgalmasan, kényszer nélkül, de önként, sőt türelmetlenül vártad, hogy belépj külhonokban és belvilágunkban a képtárakba, múzeumokba: milyen különösek a megfestett alakokat körülvevő, lábuknál heverő állatok! Nekem főleg a kutyák tűntek fel. Ma nem látni ilyen agarakat, házi és vadászebeket. Eltűntek? Átalakultak? Kihaltak? Átalakította őket az emberi kényszer, szeszély, divat, kegyetlenség, újdonságra vágyás? Nem voltak hosszú távon életképesek, és akkor jött egy-egy zseniális állatorvos, aki szebb és ellenállóbb, hűségesebb, vadászabb fajták átalakítását sikeres kereszteződésekkel elvégezte VIII. Fülöp vagy XI. Ince pápa parancsára? Nem tudom. Szegény Kelemen Ata lehetett volna a megmondója, aki biztosan kutyahistóriában is otthon volt, nem csupán a madarak világában és aktuálkinológiában. (Mellesleg nekem gyermekkori ismerősöm volt, nem állítom, hogy a barátom, túl távoli volt az érdeklődési körünk, de azért együtt úsztunk vagy együtt kezdtük el a politizálást annak idején, jó harminc évvel ezelőtt. Ő bírta cérnával, karrierje felívelt. Én kiábrándultam, kiebrudaltak, visszavonultam az íráshoz, amelyet igazi, kényelmes honommá raktam össze.) Kár, hogy elment, hamar itthagyott. Utoljára egy híres egykori úszó keresztnevére voltam kíváncsi, aki édesapjával egy időben úszott, és a harmincas-negyvenes években sorra döntötték a hazai rekordokat minden számban. (Akkor Vásárhely úszónagyhatalom vala.) Felhívtam telefonon. Azóta tudom, hogy Aranyossi Lászlónak hívták. Ma már nem sokan emlékeznek rá.
Összefoglalva a fentieket, pillanatnyilag tél van, és ezzel monomániás meggyőződésem csupán megszilárdult. A tanügyben alapjaiban elhibázott szünidő-stratégia működik. Olyankor adják ki a téli vakációt, amikor a városi környezetben idelent az erdélyi fennsíkon egy csöpp hó sem hull, a gyerek szánkója ott rozsdázik a garázsban, fészerben, erkélyen, kamrában. Korcsolyapálya szerencsére kettő is van, de abból ma már bármikor lehet művit is létrehozni.
Szóval, ha a tanügyi főhivatal rugalmas lenne, és önkormányzatokra bomolhatna, az egyes iskolák a mindenkori hóhelyzet függvényében adnák ki a téli szünidőt. S ha nem esik egy maréknyi hav sem azon a télen? Akkor a tavaszi és nyári vakációval kellene kompenzálni a megrövidült ifjú polgárcsemetéket.
