Tehénkarika és kulcstartó
2023-11-20 13:00:00
- Kuszálik Péter
A múlt héten az ’aranyborjú leszármazottairól’, azaz: mai korunk fétiseiről, s annak keretén belül a testékszerek divatjáról meséltem. Régi igazság, hogy csak a divatos dolgok mennek ki a divatból, az örök értékek soha. A pirszing (= testékszer) divatja még felmenőben van, a leszálló ágat már nem fogom megérni.
Édesapám, aki mindennemű túlzás örök ellenzője volt, megmagyarázta, hogy miért nem szabad figyelemkeltő firlefáncokat aggatni magunkra; példának okáért a baromfiudvarban is agyoncsipkedik azt a csürkét, amelyikre ’pikkelnek’ valamiért. Mire jó az, ha mindenki utánad fordul az utcán és megjegyzéseket tesz a díszeidre? Az etikett is azt javasolja, hogy felnőtt férfi a karikagyűrűjén kívül esetleg egy kisebb pecsétgyűrűt hordjon, s a hölgyek is csak különleges alkalmakkor viseljenek egy-egy diszkrétebb ékszert. Nem kell követni más etnikumok tagjait, akik úgy fel vannak díszítve, akár egy karácsonyfa. Semmi szükség a nagyzolásra, maradj meg szerénynek.
Nemzedéki villongások is előfordulnak ez ügyben, mert a ’Szabadságban Felnőtt Generáció’ tagjai piszkosul érzékenyek tudnak lenni, ha a családtagok vagy a baráti kör tagjai megszólják őket. Írott nyomát leltem egy efféle afférnak. A szülei nem örültek az orrkarika beültetésének, „már az ötletnek sem, olyannyira, hogy édesanyám meg is tiltotta, hiába rágtam a fülét majdnem egy évig”. Végül csak megcsináltatta: a saját pénzéből, „így nem mondhatták, hogy az ő pénzüket költöm – szerintük – hülyeségekre. (…) Az otthoniaknak nyilván nem tetszett, és ezt nem voltak restek napjában százszor a tudtomra adni, gondolom, abban reménykedve, hogy engedek a nyomásnak, és kiveszem. A barátaim és ismerőseim körében volt, akinek nagyon bejött, más tehénkarikás meg kulcstartós poénba burkolt beszólásokkal heccelt. Hiába. A karika maradt”.
A mese így folytatódik: „Olvastam egy (…) cikkben, hogy egy magát pedagógusnak nevező nő azzal dicsekedett, hogy milyen jól tudta kezelni az osztályába járó fiút, aki fekete körömlakkal és pirszinggel jelent meg az iskolában egyik napról a másikra. A magát nagyon frappánsnak tartó tanárnő megkérdezte a srácot, hogy hol vette a lányos körömlakkját, mire az másnapra lemosta a körméről. A nő még hozzátette, hogy az iskolai szabályzat nem tiltja, tehát ő sem tilthatja ezeket az ’extrém’ külsőket, így igyekszik poénnal elütni a dolgot és javaslatokat tenni a szülők helyett is. (…) Az a fiú nem azért mosta le a fekete lakkját, mert rájött, mégsem tetszik neki a fekete köröm. Hanem mert megszégyenítették, és megelőzve a többi humorbonbont, inkább megszabadult a vicc tárgyától. Jó lenne, ha végre tiszta lenne: véleménye mindenkinek lehet, de annak kinyilvánítása nem lehet egyenlő a másik megalázásával. Márpedig ezek a poénkodós odamondások csak erre jók. Mint az ilyen megszólalások rendszeres elszenvedője, bizton állíthatom: nincs ember a földön, aki egy ilyen ’vicc’ miatt jött rá, hogy mégsem tetszik neki az adott ékszer vagy tetoválás”. (D. Dóri szövege; wmn.hu, 2019. okt. 22.)
Hm. Ez már megalázásnak számít? Nem hinném, mert a megalázás (= önérzetében súlyosan megsérteni valakit) ennél mélyebb lelki sebet ejt. És nem megszégyenítés, csupán rendreutasítás (vagy: fegyelmezés), amihez a pedagógusnak joga van; olyan az, mint a szipogó nebulónak címzett „nincs zsebkendőd?” kérdés. [Amire a ’magát nagyon frappánsnak tartó’ diák így válaszol(hat): „van, de nem adom kölcsön senkinek”.] Úgy vélem, hogy Dóri elvetette a sulykot, amikor megdorgálta a tanárnőt, aki a rendreutasítást vicces formában („humorbonbon”) közölte a delikvenssel. Nem kell annyira mellre szívni ezeket a ’húzásokat’ (a Cementlapoknál ’kormozás’ volt a nevük, és mindennaposak voltak; az elme élesítését szolgálták), hanem el kell gondolkodni rajtuk. S mi lesz később, ha egy munkahelyet a ráaggatott karikák és szögek miatt nem kap meg az illető?
Szerintem a Lánchíd környékén tapasztalható oktatási krízisért részben a diákok okolhatók. Ha egy (volt) diák a tanárnő rendreutasító szavait sérelmesnek, megszégyenítőnek és megalázónak tartja, ott nagy bajok vannak a hagyományokkal. Úgy vélem: megártott nekik a szabadság, manapság az iskolába nem okosodni járnak, hanem marháskodni és divatozni. Ha D. Dóri önmagát az „ilyen megszólalások rendszeres elszenvedőjé”-nek tekinti, és ezzel nincs kibékülve, azt javasolom neki: szerelje le a „kulcstartót” az arcáról, és azonnal helyre fog állni a családi béke. Őt is elbűvölte a fétisek imádata, s egy vacak drótdarabot (ez volna ’a szabad akarat megnyilvánulása’?) többre becsül a családi békénél. Rendszeresen megróják, piszkálják – de ő dacol. Mi állhat e makacsság mögött? A szokásos nemzedéki ellentét, vagy valami magasztosabb eszme, netán a francia forradalom soha meg nem valósuló ígéretei: „liberté, égalité, fraternité”? Mondok egy sokkal régebbi parancsot – „tiszteld apádat és anyádat” (valamint a tanáraidat) –, amely évszázadokon át segített kordában tartani az ifjúság rebellis hajlamait és faragatlan megnyilvánulásait.
Él a városunkban egy fickó, aki Ceau elvtárs diktatúrája idején arról volt ismert, hogy lófarokba kötözte a haját: számtalanszor bekísérte a rendőr (vélhetően nem egy bridzspartihoz hiányzott a negyedik játékos), de ő kitartott a ’szabadságeszménye’ – vagy ki tudja mi – mellett. Nekem azt tanították ifjúkoromban, hogy nem a külsőségek, hanem a belső értékek a fontosak. A fickónál ennek az ellenkezőjét tapasztalhattuk: mindenkinek feltűnt, de csak annyi. Egyéb kvalitásairól nem esett szó, sem a Cementlapoknál, sem a Tutunban; s mit ér a hírnév, ha nincs mögötte teljesítmény?
Balambér is lapockáig érő copfot hordott a kilencvenes években, aztán a biológia is beleszólt, s mikor egy nap alatt öt hajszálat sepert le a konyhaasztalról, akkor átfogalmazta az életfilozófiáját. Lám, lám, milyen semmiségeken csúsznak el a ’világmegváltó eszmék’.
