2021. október 17., vasárnap

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Fanniban mindig volt valami titokzatos egyszerűség, bámulatra méltó gyermeki könnyedség. A harmincas évei elején is úgy élte meg a mindennapok körforgását, mint egy színes, izgalmas társasjátékot, mondjuk az Ember, ne mérgelődjöt, ami valamikor, a nyolcvanas évek vége felé az egyik kedvenc közös időtöltésünk volt. Ő már akkor betartotta a címbe foglalt jó tanácsot, és akkor sem kapta fel a vizet, ha a cél előtt ütöttem ki a lépőkéjét, mi több, a veszíteni tudás méltóságát a későbbiekben is megőrizte.

– Képzeld, megtaláltam Gergőt. Pontosabban ő engem – újságolta sejtelmes mosollyal közel másfél évtizeddel ezelőtt, az iwiw közösségi oldal virágkorában. Időm sem volt bárgyú arcot vágni a számomra ismeretlen név hallatán, már érkezett is a magyarázat: – Tudod, a srácot a kecskeméti testvérosztályból, akivel tizedik után, a nyári kiránduláson úgy összebarátkoztunk. 

Akkor már pontosan emlékeztem a magas, barna fiúra, akivel a kilencvenes évek második felében, a vakációs diákprogram után szinte az érettségiig levelezett a barátnőm. Személyesen sohasem találkoztam a sokat emlegetett ,,lovaggal”, de az albumnyi fényképről, amit Fanni nem csak egyszer mutogatott végig a velem töltött délutánok alatt, úgy éreztem, egyre jobban megismerem. Vagány, becsületes gyereknek tűnt, akinek nincsenek rejtegetnivalói. Ezért is osztoztam Fanni örömében, amikor tíz évvel a testvérosztályok közös nyaraltatása után újra egymásba botlottak tinédzserkori ,,szim- pátiájával” a virtuális térben.

– Jövő héten utazom Kecskemétre – lepett meg pár hét múlva egy újabb bejelentéssel. – A buszjegy is megvan már, de csak arrafele.

Tudtam, hogy a barátnőm nagy kalandvágyó, hiszen nem sokkal azelőtt végigstoppolta egymagában a Székelyföldet, egy alkalommal pedig a tengerre ment sátorozni társaság nélkül, ez a lépés mégis túl merésznek tűnt. Hamarosan azonban egymás után érkeztek tőle a lelkendező e-mailek balatoni estékről, ausztriai hétvégékről, mindenekelőtt pedig új, addig ismeretlen érzelmekről. Mesébe illő történetnek látszott a Gergővel való egymásra találásuk, így kicsit sem csodálkoztam azon, hogy kevesebb mint egy év alatt a lánykérésre is sor került. Az esküvőt Fanni kérésére itthon tartották, a házaséletnek azonban természetesen a férj életterében vágtak neki. A tündérsztori ezután kezdett sötétebb árnyalatokra váltani.

– Anyósomékkal közös udvaron, de az övékétől különálló házrészben laktunk. Nem sok vizet zavartak, udvariasak voltak és távolságtartók. Őszintén szólva a mai napig nem tudom, milyen véleménnyel voltak rólam, az azonban már az első hetekben kiderült, hogy nincs szándékukban közelebbről megismerni engem – mesélte Fanni legutóbbi találkozásunkkor, amikor a két lányával hazajött kicsit vakációzni Marosvásárhelyre „erdélyi mamához”, ahogy a gyerekek az anyai nagymamát nevezik.

– Zavart Gergő szüleinek a viselkedése? – kérdeztem.

– Egy kicsit talán elbizonytalanított, de úgy gondoltam, mivel a világ legkedvesebb, legfigyelmesebb férje jutott nekem, ennyit igazán lenyelhetek. A nagyobbik lányom érkezéséig nem is éreztem egy morzsányi szomorúságot sem az új otthonomban. A gyerek születése után azonban kiderült, hogy a párom végtelennek tűnő türelme nagyon is szűk korlátok között mozog, mi több, ő az a fajta „hajóskapitány”, aki elsőnek menekül a „süllyedő hajóról”. A kislányunk egyéves koráig szinte minden éjszakát végigbömbölt, én meg sétáltam vele az ölemben órákon át. Sosem kértem Gergőt, hogy vegye át tőlem a kicsit, mert tudtam, hogy reggel munkába kell mennie, és a napi kilenc-, tízórás műszak mellett nem várhatom el, hogy a pihenés óráiban is helytálljon, de őt így is kiborította a helyzet. Kitalálta, hogy bízzuk rá anyósomra a gyereket, mert én nem tudom jól gondját viselni. Én, persze, hallani sem akartam erről, így más kiutat keresett: a feszültségoldó éjszakai életet. Rendszeresen ittasan jött haza, önmagából egészen kivetkőzve. Olyankor nem lehetett vele szót érteni, kizárólag az ösztönei mozgatták. Egy ilyen viharos, veszekedős éjszakán fogant meg a kisebbik lányom. Akkor már romokban állt a házasságunk, de a meglévő és a jövendő gyerekünkért megpróbáltuk helyrehozni. Én legalábbis minden erőmmel ezen voltam, de, mint utólag kiderült, teljesen fölöslegesen, Gergőnek ugyanis akkor már jó ideje megvolt az új kapcsolata. A kisebbik lányom világra jötte után érkezett el az igazság órája, amikor a „kedves” párom kipakolta nekem a lelke titkait, aztán összecsomagolta a holmiját, és lelépett a „harctérről”. Iszonyú időszak következett: ott voltam két aprósággal anyósomék portáján, a jóindulatuknak kiszolgáltatva, teljesen tehetetlenül. Valahogy mégis kaptam erőt a talpraálláshoz, kiegyenesedéshez. A férjem nővérével mindig is jóban voltam, ő segített otthonról végezhető fordítói munkát találni – ez az állás összhangban volt a főiskolai végzettségemmel –, és abban is mellém állt, hogy a lehető legrövidebb időn belül albérletbe költözhessem. Így lassan visszanyertem az önbecsülésem, és talán a jókedvem is. Most már kilencéves a nagyobbik lányom, nyolcat tölt a kisebbik. Jókat játszunk, kirándulunk együtt, amikor az időnkből telik, és a társasjátékozás is nagy kedvencünk. Képzeld, egy internetes boltban az Ember, ne mérgelődjet is megtaláltam. Órákat el tudunk szórakozni vele.

– Sosem gondoltál arra, hogy hazaköltözz a gyerekekkel? – kockáztattam meg a régóta fontolgatott, kényes kérdést.

– Hát, tudod, ebbe a volt férjemnek is van beleszólása. Ő hetente kétszer tölt időt a gyerekekkel, és minden szünidőnek a fele az övé. Őszintén szólva, a lányok nincsenek elragadtatva ezektől az együttlétektől, főleg mivel Gergő új párja is részese a közös programnak, de én ez ellen semmit nem tehetek. Hazaköltözni azonban valószínűleg akkor sem lennék képes, ha minden körülmény kedvező lenne ehhez a lépéshez. Úgy érzem, kiöregedtem a nagy újrakezdésekből.

– Pedig valamikor, „társasozás” közben épp ez volt az erősséged – jegyeztem meg. 

– Az lehet – mosolyodott el gyerekkori barátnőm. – De mikor is volt az… Te még tudod? Mert én már nem.