A táplálék, ami gyógyszerként hat

Annyira természetes és közvetlen, mintha hosszú évek óta ismernénk egymást. A beszélgetés során derül ki, hogy látszólagos törékenysége mögött rendkívüli erő lakozik.

Annyira természetes és közvetlen, mintha hosszú évek óta ismernénk egymást. A beszélgetés során derül ki, hogy látszólagos törékenysége mögött rendkívüli erő lakozik. Forrása a hit, mert élet és halál peremén egyensúlyozva nagyon jól tudja, hogy nemcsak teste, hanem lelke is van az embernek, s az igazi orvosnak mind a kettőre meg kell találnia a gyógyírt. Dr. Hallay Judit aneszteziológus, intenzív terápiás szakorvos a Debreceni Egyetem Aneszteziológiai és Intenzív Terápiás Tanszékének docense az elmúlt héten tartott előadás-sorozatot Marosvásárhelyen, a Romániai Magyar Orvos- és Gyógyszerészképzésért Egyesület által szervezett továbbképző tanfolyam keretében. Kutatási területe a klinikai táplálás, „amelynek hiányosságai főként az egészségügyi személyzet elégtelen képzéséből adódnak”. Utóbbinak negatív következménye a betegek szövődményes, elhúzódó gyógyulása, illetve nagyobb mortalitása.

Engedett a csábításnak

Beszélgetésünk kezdetén szabadkozik, hogy dr. Fülesdi Béla professzor kérésére jött el Marosvásárhelyre, majd elmondja, hogy háromgyermekes édesanyaként tíz éven át gyermekgyógyászként dolgozott. Főnöke küldte el a sebészetre, hogy tanulja ki az aneszteziológusi szakmát, s majd gyakorolja a gyermekklinikán. Csakhogy időközben a 26 kolléganő helyett a 28 férfi sebészből álló kiváló csapatot választotta.

– Miért?

– Nos, nem a nemek aránya miatt, hanem a gyors döntéskötelezettség, az azonnali életmentés lehetősége vonzott, s a tágabb kitekintés, hogy nullától száz évig gyógyíthatom a betegeket. A marosvásárhelyi származású Péterffy professzor csábításának engedtem, aki akkoriban került Svédországból Debrecenbe, s a sebészeti klinikán maradtam, amit azóta sem bántam meg. A gyermekek iránti szeretetet megőrizve, bölcsődeorvosként továbbra is heti egy alkalommal 0-3 éves korú gyermekeket gyógyítottam. Munkahelyem az általános, hasi, ér-, tüdő- és nyelőcsősebészet lett és maradt, amelyet a sok átszervezés után ma Auguszta-sebészetnek neveznek, ahol a nagyon jól felszerelt, korszerű intenzív terápia és anesztézia működik. A gyógyítás mellett az időközben önállósodott tanszéken oktatok.

Segítségnyújtási készség

– A mesterséges táplálás volt előadásainak egyik fő témája, gondolom, kutatómunkája is erre irányul.

– Szívügyem a mesterséges táplálás, a farmakonutríció, s e témából írtam PhD-dolgozatom is. A tudományosan elfogadott irányelvek szerint az intenzív terápián kezelt betegnek „etetgetés” helyett olyan táplálékot kell biztosítani, ami gyógyszerként hat, elősegítve a gyógyulását. Ezt kívántam képviselni előadásaimban, amelyeket a hallgatók válaszkészsége alapján sikerült interaktívvá tenni. Mivel nem járt kreditpont a részvételért, feltételezem, hogy azok jöttek el, akiket a téma valóban érdekelt.

– Kívülről úgy tűnik, hogy a sebészhez hasonló bátorságra van szüksége az aneszteziológus, intenzív terápiás orvosnak, akár az életveszélyes helyzetekben is. Vagy ez csak mítosz, s e szakterületnek is megvannak a pontos kezelési útmutatói, amelyek betartása biztonságot ad ?

– Az útmutatókba nem mindig lehet kapaszkodni. Mondhatnám, hogy addig félünk, ameddig élünk, de amikor hozzánk kerül egy életveszélyes állapotban lévő beteg, soha nem a félelem jut eszünkbe, hanem az, hogy miképpen tudunk segíteni rajta. Szinte betegség már, ahogy tömegközlekedési eszközökön is önkéntelenül az emberek viselkedését, mozdulatait figyelem, s gyakran kerültem életmentő helyzetbe, mert hamar észrevettem, ha valakinek segítségre volt szüksége. A szakma hatására kialakult segítségnyújtási készség párosul azzal, hogy a tanultak alapján ösztönösen hogyan kell eljárni. Két egyforma betegség, két egyforma állapot nincsen. Minden ember egy külön individuum, s azt az emberi kapcsolatot, amit valamennyi beteggel meg kell élni, a gépek világa, a laboratóriumi kémcsövek száma, a számítógépes adatok aránya nem tudja pótolni. Bár használjuk a korszerű technikákat, minden esetben az egész emberre figyelünk.

Az operáció csapatmunkát jelent

– Ezt nem minden orvos mondhatja el magáról. Hallay doktornőnek hogyan sikerül?

– Nagyon szeretem a szakmámat, ami állandó kihívást, a siker pedig örömöt jelent, holott én csak tagja vagyok egy „zenekarnak”. Bár nélkülünk a sebész nem működhetne, a beteg nem azért jön, hogy elaltassuk, hanem azért, hogy megműtsék, s az aneszteziológus orvosnak tudnia kell a helyét. Az operáció csapatmunkát jelent, s az ember akkor végzi jól a dolgát, ha észre sem veszik. Ha egy orvos egyéni babérokra vágyik, ne válassza az aneszteziológiát. A műtétre beutalt betegek közül nem mindenki tudja a szerepünket, amiről én nem szoktam felvilágosító előadást tartani. Műtét előtt megkeresem, és elbeszélgetek a beteggel, megvizsgálom, megnézem a leleteit, és elmondom, hogy másnap hogyan fogunk találkozni. Ez a személyes együttlét többet ér egy altató tablettánál vagy a kezébe nyomott tájékoztatónál, amely a jogairól és teendőiről szól. Ha kialakult a kapcsolat, könnyedebb lesz az elalvás és kellemesebb a műtét utáni ébredés. Ha jelezzük a betegnek, hogy milyen fájdalmai lesznek, és elmondjuk, hogy mit tudnunk adni a kivédésére, meddig kell tűrnie, meddig nem ehet, hogyan vigyázunk arra, hogy ne kapjon trombózist, ez legalább félórás „befektetést” jelent, amit meg kell tenni. Ezt követően az orvosnak is van egy jó érzése, hogy kevesebb fájdalommal, éhezéssel, szövődménnyel oldotta meg a helyzetet.

– Az intenzív terápia más, mint a gyermekgyógyászat.

– Mi mindig szélsőséges helyzetben találkozunk a beteggel, s mindaddig gyógyítjuk, míg életfontosságú paraméterei stabilizálódnak. Az intenzív terápiás munka más, mint a napi altatás, de mindkettőnek megvannak a szépségei.

– Magyarországon hiányszakmának számít-e az intenzív terápia?

– Csak azért, mert „gyönyörűen” kiképezzük a fiatal orvosokat, aztán több pénzért elmennek külföldre dolgozni. Állandóan vannak új rezidenseink, akiket az enyémnél magasabb fizetéssel vesznek fel, mégis elégedetlenek. Külföldön jobban megfizetik őket, de nem fogják soha otthon érezni magukat, mégsem jönnek haza. Én nem örülök az elvándorlásnak, de meg kell érteni, hogy akit otthonról nem tudnak támogatni, nehezen tud elindulni az életben.

Mesterséges táplálás

– Annyi ága-boga van az intenzív terápiának, miért esett a táplálásra a választása?

– Szabad terület volt, és nem túl hálás. Még gyermekorvosként figyeltem meg, hogy a koraszülötteket szondán át és intravénásan „látványosan” tudták táplálni. Dr. Lakatos Lajos kollégám ébresztette fel bennem az érdeklődést a táplálás iránt, ami elszunnyadt, majd „anesztes” koromban ismerkedtem újra a mesterséges táplálással. A különböző cégek ajándékba adtak vénás és enterális tápszereket, hogy kipróbáljuk. Egy kongresszusi hozzászólásomat követően keresett meg az egyik cég vezetője azzal az ajánlattal, hogy egy bizonyos mennyiségű tápszert adományoznak klinikánk betegei számára. Laboratóriumi és tápláltsági paramétereket ellenőriztünk cserébe, amelyek költségeit is fedezte a cég. Ebből született doktori dolgozatom is. A hasnyálmirigy-gyulladásban és a nyelőcsődaganatos kórképben szenvedőket tápláltuk, mértük az előzőekben jelzett paramétereiket. 60 beteg történetét dolgoztuk fel 240 méréssel és nyomonkövetéssel. Azt vizsgáltuk, hogy egy nem esszenciális aminosav, a glutamin mennyire segíti a gyógyulást az említett daganatos és a gyulladásos kórképekben. Előadások, cikkek következtek, s továbbra is érdekeltek az újonnan megjelent tápszerek, tápoldatok, keverékoldatok. Hazánkban kevés aneszteziológus foglalkozott a témával. Én vállaltam a munkát, amivel ez a kutatás járt. Egyelőre ott tartunk, hogy a táplálást farmakoterápiai rangra kell emelni. Képzéseken, tanfolyamokon vettem részt, s ez a téma hobbiszinten is megmaradt. Bel- és külföldi kongresszusokon is az enterális és a parenterális táplálás témakörében szólalok meg.

– Mi a szerepe a glutaminnak?

– Egy nem esszenciális, abszolút szükséges aminosav, ami vészhelyzetben, műtét, baleset, szeptikus állapot esetén esszenciálissá válik. Az volt a szándék, hogy ne vénásan, hanem az enterális tápszer formájában szondán át adjuk be, de nem a gyomorba, hanem a második jejunum-(vékonybél-)kacsba. A nyelőcsőrákkal műtött csoportban azért volt szükséges, mert a gyomrot a csonkolt nyelőcső pótlására használták fel, tehát itt is csak a vékonybélbe táplálhatunk. A hasnyálmirigy-gyulladásos csoportban tilos tápszert adni a gyomorba, hogy ne aktiváljuk a hasnyálmirigy enzimjeit. A súlyos hasnyálmirigy-pusztulást okozó nekrózisban a gyomorba való táplálás tovább rontaná a beteg helyzetét. Amennyiben a vékonybélkacsba juttatjuk be a tápszert, megmarad a beteg táplálása, de az állapota nem súlyosbodik, hanem gyógyul, a bélflórája sem fog elvékonyodni, mert enterális táplálékot kap. A mérések azonban nem hozták meg azt a fergeteges sikert, amit vártam, s a szakirodalomban is arra a következtetésre jutottak, hogy inkább vénásan érdemes bevinni a glutamint, mert biztosabb a hasznosulása. Kiváló laborasszisztensem, Kulcsár Andrea eredményeiben a legteljesebb mértékben megbíztam, s nagy és nehéz harc volt, hogy nem azt közöltem, ami a kutatási célomat vezérelte. A két éven belül megjelenő szakirodalom viszont engem igazolt.

– Meddig lehet mesterségesen táplálni egy beteget?

– Amíg él, de csak azt a beteget szabad táplálni, aki nem tud vagy akinek nem szabad ennie, esetleg fokozott állapotromlás észlelhető kemoterápia után vagy betegség miatt. Én azt vallom, hogy a legkisebb beavatkozást kell végezni a legkevesebb gyógyszerrel. A mesterséges tápoldatok azért jók, mert pontosan tudjuk, hogy mi van bennük, sterilitásuk biztosított. Van, aki egy egész életen át rászorul, például rövidbél-szindróma, ellenanyaghiány, felszívódási zavar, enzimhiány s egyéb okok miatt. Idősotthonokban szinte varázsolni lehet ezekkel a tápszerekkel. Magyarországon bevezették az otthon táplálást, s egy másik cég az otthoni vénás táplálás-kiegészítést is.

Passzív eutanázia

– Van-e határ, amíg a legdrágább gyógyszert, tápszert beadják annak a betegnek, akiről már biztosan tudni lehet, hogy el fogják veszíteni?

– Ehhez kellenek az évek, a tapasztalat és az, hogy sohasem egy emberen múljon a döntés. Az utóbbi öt évben klinikánkon nem veszítettünk el beteget gyógyszerhiány miatt.

Az eutanáziát úgynevezett B szinten viszont nap mint nap gyakoroljuk. Sokszor olyan állapotú betegeket kapunk, akikről a műtőben kiderül, hogy pl. elhaltak a belei, tehát nincsen semmi esélye annak, hogy egy-két napon túl életben maradjanak. Ezeknek nem a legdrágább antibiotikum-kombinációt adjuk, hanem egy tisztességes védelmet a lélegeztetőgépen, egy olyan nyugtatókoktél-kezelést, amivel el tudja viselni állapotát. Mindenképpen gondoskodunk a fájdalomcsillapításról, de ha megáll a szíve, nem fogjuk újraéleszteni, mert számára valóban megváltás a halál. A passzív eutanázia gyakorlása rendkívül nagy felelősséget jelent, s nincsen rá szabály, de az biztos, hogy nem hagyjuk szenvedni, éhezni, vergődni, megfulladni a beteget. Mivel a természet hihetetlen csodákat tud művelni, az utolsó percig küzdünk értük. Nagyon sokba kerül, de el kell fogadni, hogy a mi klinikánk általában anyagilag veszteséges. A gyógyításra számított összeg nincs mindig szinkronban a ténylegesen ráfordítottal.

– Van-e sok olyan beteg, akit már nem érdemes az intenzív terápiára felvenni, s kellene hagyni, hogy az otthonában haljon meg?

– Mindenki szabadul a betegségtől, s az utolsó lelkiismeret-simogatásnak tartja, hogy a mamát „benyomják” a kórházba, nem vállalva az ápolását, s a lelkiismeret-furdalást sem, hogy otthon veszítsék el. Vannak kivételek is, de a fiatalabb családtagokat sem tudom elítélni, mert nagyon rászorulnak arra, hogy dolgozzanak, s nem tudják vállalni a hozzátartozó otthoni ápolását.

Hit és túlélés

– Hogyan lehet nap mint nap szembesülni a halállal?

– Ha nem lennék hívő, talán nehezebb lenne. Szoktam mondani a betegeknek, hogy odaát találkozunk. A műtét előtt megkérdezem, hogy hisznek-e valamiben. Gyakran válaszolják, hogy bennem, mert sok jót hallottak rólam. Mire azt szoktam mondani, hogy én kevés vagyok, s megérdeklődöm, hogy van-e istenhitük. Egyesek nemmel válaszolnak, amit azzal indokolnak meg, hogy csalódtak a papokban, mások a műtét utánra halasztják a beszélgetést, s vannak, akik kristálytiszta szemmel mondják, hogy igen, elvégezték a szent gyónásukat. Akinek valamilyen hite van, tapasztalatom szerint egy mankót jelent. Nagyon érdekesek a beszélgetések. Van néhány keresztgyermekem, egy fiú például, aki másfél évet feküdt nálunk és 12 műtéten esett át, majd tavaly májusban megkereszteltük. Változó és válságos volt az állapota, de most otthon van. Van korábban rákkal, leukémiával kezelt gyermek, akinek a nagymamája kérte, hogy megkereszteljük, s ma kőművességet tanul.

Én úgy érzem, hogy mindenki a saját hite által üdvözül, s nem szoktam hitváltásra kérni a beteget. Aki református, ahhoz a református lelkésznőt küldöm, s minden történelmi egyház képviselőjével jó kapcsolatban vagyok. A rendszerváltás előtt is meg mertem tenni, s engem nem bántottak a hitem miatt. A hit erőt ad, s arra törekszem, hogy amikor én vagyok beteg, ezt magamra is vonatkoztassam.

– Említette, hogy történnek csodák…

– Péter egy csoda volt. Bélműtétje után besugarazták, s a sugárártalom miatt a belei szétmentek, s szeptikusan nyitott hassal körülbelül 12-szer műtöttük. Hetekig, hónapokig nyitott hassal ült a kis laptopjánál, s hiába operálták, mint a szitából, mindig másutt jött ki hasüregéből a béltartalom. Minden lehetséges szert megkapott. Lévén egy jó izomzatú, szikár alkat, végül is kibírta, ami csodaszámba megy. Péternek azt mondtam, hogy minden lehetőséget kijátszottunk, hátha az ima segítene. Fél évre rá reagált, s én vállaltam a keresztanyaságot. Sokszor, ha másokért imádkozunk, hatásosabb, mintha magunkért tennénk. Én azt szeretném, hogy ahhoz legyen ereje a betegnek és nekem is, hogy elfogadjuk az állapotunkat, amibe kerültünk. Érdekes dolgok történnek a betegágynál, amelyen nem érek rá hosszasan gondolkozni, mert átrohanok az életemen, de ezekre a gesztusokra valahogy mindig marad idő.