A táncos párja
2017-10-10 14:50:55
- Nagy Székely Ildikó
Jakab Irma portáján hatalmas, tört szárnyú madár az idő. Tollai beborítják a fekete kendős, kicsi asszonyt, akinek arcán megszámlálhatatlan sorokban szántottak végig az évek, évtizedek.
Jakab Irma portáján hatalmas, tört szárnyú madár az idő. Tollai beborítják a fekete kendős, kicsi asszonyt, akinek arcán megszámlálhatatlan sorokban szántottak végig az évek, évtizedek. Magyarózdi háza udvarán üldögél a lócán az októberi napsütésben, előtte járókeret. Simogat a tekintete, amikor a kapu felé fordulva meglát.
– Ki küldte magát, arany? – kérdi titkos örömmel, aztán mintha színt váltana a hangja:
– Amíg élt a férjem, nagyon sokan jöttek hozzánk. Még svájci vendégünk is volt. Nagy táncos volt József, azért látogattak minket annyian.
– Önről is a tánc jut a falubeliek eszébe – jegyzem meg.
– Tizennyolc-tizenkilenc évesen én is szerettem a csárdást – bólogat. – Itt, Ózdon mi mindig azt jártuk a lakodalmakban és más alkalmakkor is. Egymástól tanultuk el a lépéseket. Leánykoromban a csűrökben voltak a táncos mulatságok, később, az államosítás után a kastélyban tartottak bálokat. Volt egy öreg cigány prímás, Csija Jancsi, ő húzta nekünk a nótát.
– A férjével is a táncban ismerkedtek meg?
– Biztos, nem emlékszem már pontosan. József Fehér megyei, magyarszentbenedeki születésű volt, cselédfiúként került ide. Később kitanulta a kőművesmesterséget, és a szakmájában dolgozott. 1956-ban házasodtunk össze. Én akkor tizenkilenc éves voltam.
– Gyermekeik születtek?
– Egy sem. Pedig szerettük volna. Nekem három testvérem volt – két fiú és egy lány –, a férjemnek nyolc.
– Hogyan teltek a közös évtizedek?
– Sok munkával. Mint mondtam, a férjem mesterséget tanult, én úgy maradtam, buta fejjel – kacagja el kicsit magát, aztán folytatja: – A rendszerváltás előtt a kollektív gazdaságban dolgoztam, azután, amikor visszakaptuk a földeket, a sajátunkat művelgettem. Mindennap egyedül mentem ki a mezőre, és az állatokat is én rendeztem. Disznót, lovat, tehenet is tartottunk, az ellátásuk mind rám hárult, a férjemnek ugyanis egyéb munkái voltak, és táncos fellépésekre is sokat hívták. Senki nem tudta úgy a pontozót, mint ő. Még hetvenévesen is Magyarországot járta, Jászberényt, Pestet, táncházakban, fesztiválokon mutatkozott meg. 2000-ben a Népművészet Mestere címmel is kitüntették.
– Gondolom, együtt is sokat táncoltak.
– Igen, de ő nem csak velem. Én már a nyolcvanas években nehezen mozogtam, fájt a lábam. Most is ki van fordulva a térdem, leestem, azért. Kétnaponta jön egy védőnő (sz.m.: közösségi asszisztens), beköti. Nem értjük egymás nyelvét, mert román, de azt érzem, hogy nagyon kedves.
– Mióta él egyedül?
– Jövőben lesz tíz éve, hogy elment a férjem. Szívbeteg volt, az vitte el. Tavasztól őszig húzta csak a betegséget.
– Ön ápolta?
– Ki más? – emeli rám újra nagy, meleg szemét.
– Mivel tölti a napjait?
– Én, igaz, semmivel. Reggel, miután felébredek, felöltözöm, aztán csak nézek körbe, és azon gondolkozom, mi vár még rám, hányszor kel még fel nekem a nap. Főzök magamnak valamit, aztán elüldögélek, és már be is esteledett. Az egyik testvéremnek az unokája szokott benézni hozzám, van, hogy reggel és este is eljön. Nyolcvanhármat töltök novemberben, a házból már nem mozdulok ki. Pedig valamikor sokat mentünk mindenfelé a férjemmel, templomba reggel és délután is eljártunk. József az utolsó percig presbiter volt – lágyul el újra a hangja.
Óvatos léptű macska tűnik fel a fal mellett, gyorsan besurran a házba. Beszélgetőtársam utánanéz, aztán újra felém fordul. Minden mozdulatából hála árad az együtt töltött félóráért.
– Ha erre jár, még nézzen be hozzám – mondja, amikor indulni készülök. Kicsi, fekete madárnak tűnik a kapun túlról. Fényes szárnyai láthatatlanok.
