Tánc késélen művészet, marketing és menedzsment között

Kevesen tudják, hogy a csíkszeredai Bocskor Salló Lóránt 1992-ben végezte a színművészeti egyetemet Marosvásárhelyen, majd miután több évig a marosvásárhelyi Nemzeti színművésze volt, Magyarországra ment szerencsét próbálni. Új életet kezdve, hosszú utat tett meg a színházi világban és azon kívül. Kapcsolatba került a Virtuózok produkcióval, amelynek rendezvényigazgatója, majd alelnöke lett. Ezenkívül tehetséggondozó és kulturális menedzsment egyesületet hozott létre Molnár Levente operaénekes vezetésével, ami a magyar kultúra napjára a Kultúrpalotában tartott Székely fonó című előadást is megszervezte. A Marosvásárhelyre visszatért színművésszel életpályájáról, tehetséggondozó egyesületéről és a kulturális menedzsmentről beszélgettünk. 

– Kezdjük a beszélgetést az egyetemi évekkel…

– Nagyon sok kellemes emlék fűz a marosvásárhelyi színművészeti egyetemhez, a régi nagyoktól – Lohinszky Loránd, Farkas Ibolya, Kovács Levente, Tarr László, Balázs Éva – tanulhattuk a szakmát. Az itt kapott lendülettel a szakmára jól felkészülten kerültünk többen ugyanarról az évfolyamról a Marosvásárhelyi Nemzeti Színházhoz. Nyitottak voltunk, befogadók az újra, a változásokra. Elkezdtünk „színházat csinálni” olyan igazgatókkal, mint Kovács András Ferenc, Béres András tanár úr. Nagy rendezők, évente kiváló darabokat vittek színre. Úgy tűnt, hogy fel lehet építeni egy másfajta színházat, kulturális közösséget, mint amilyen azelőtt volt. Úgy érzem, sikerült is. Közel hat évig voltam a marosvásárhelyi színház tagja. Aztán megkeresett Novák Eszter a budapesti Honvéd Színháztól, és az évfolyamunk nagy része, amely velem együtt a marosvásárhelyi színház alkalmazottja volt, kiment Magyarországra. Én akkor úgy döntöttem, hogy itthon maradok Erdélyben. Egy évig még a vásárhelyi társulat tagja voltam. Aztán csalódva a színházban és másfajta művészeti kezdeményezésekben, abbahagytam. Úgy éreztem, hogy nem tudom feldolgozni mindazt, ami akkor rám zúdult. Édesapám tanácsára kezdtem el jogot tanulni. Időközben hazaköltöztem Csíkba. Megismerkedtem feleségemmel, Bocskor Bíborkával, aki Marosvásárhelyen szintén a színire járt. Csíkszentkirályra, a családi házba költöztünk. Volt egy elképzelésünk, hogy kivonulunk a társadalomból, és megpróbálunk csak lelki életet élni. Azért nem szüntettük meg teljesen a kapcsolatunkat a kulturális élettel. Három évet éltünk így. 2003-ban Novák Ferenc (Tata) elhozta Csíksomlyóra az István, a király című rockoperát, amiben több egykori évfolyamtársam, kollégám játszott, és felkértek, vállaljam el az egyik lovag szerepét. Ezután úgy éreztem, hogy mégiscsak a színházban a helyem. Úgy döntöttünk Bíborkával, hogy szerencsét próbálunk Magyarországon. Még abban az évben, hátrahagyva mindent, autóstoppal, taxival, két pakk ruhával kimentünk Magyarországra. Új életet kezdtünk. Eleinte szabadúszókként vállaltunk szerepeket, közben mosogattunk, füvet nyírtunk, minden munkát elvállaltunk, hogy fenntartsuk magunkat. Bíborka benevezett a Megasztárba, ahol eljutott a hatodik helyezésig. Ezután a Magashegyi Underground együttes énekese lett. Ennek már több mint tíz éve, szeretem őket, hihetetlenül erős kult-pop zenekar. Én a Honvéd Kamaraszínháznál folytattam a színészi pályámat a társulat megszűnéséig. Közben építgettem a kapcsolataimat. Megkeresett Molnár Levente operaénekes, akit Bíborkán keresztül ismertem meg, osztálytársak voltak a középiskolában. Elkezdtünk együtt dolgozni, és az ő kezdeményezésére létrehoztuk a Művészeti Alap Értetek Egyesületet, az ArtStart4U-t, amivel megpróbálunk minél több komolyzenei tehetséget támogatni álmaik megvalósításában.

– Hogyan kerültél a Virtuózok műsor stábjába? 

– A Virtuózok struktúráját Peller Mariann producer találta ki, örülök, hogy ismerhetem, nagyon progresszív, hihetetlen piaci érzékű ember, megteremtett egy olyan magyar brandet, ami a világhír kapujában áll.

Leventének mindig fontos volt a fiatal tehetségek támogatása, ez a tévéműsor pedig erről is szól. Könnyű volt az egymásra találás, Mariann nyitott volt arra, hogy Erdélyben is szárnyra kapjon ez a kezdeményezés. Közösen koncerteket kezdtünk szervezni, nagyon sok otthoni és anyaországi segítőre találtunk útközben, és én szépen ott ragadtam. Belsősként folytattam a munkát, kon-certeket, mesterkurzusokat szervezve a fiataloknak. Az ArtStart4U és a Kis Virtuózok Alapítvány egyre szorosabban működött együtt, és nagyon szép eredményeket értek el. Ha csak Erdélyre gondolok, akkor említhetem a hagyománnyá nőtt Hazulról hazaiaknak gálakoncert-sorozatokat vagy a gyimesi ArtStart4U mesterkurzusokat. Nagyon szeretem a munkám, fiatal, csillogó szemű és lelkű embereket látni színpadon nagyon jó.

– Valóban sok tehetséggel dolgozol, többek között olyanokkal is, akik a határon túlról jelentkeznek a műsorba. Hogyan látod, milyen érvényesülési lehetősége van egy határon túli magyar tehetségnek, aki nemcsak a fizikai távolságot kell leküzdje Erdély valamely települése és Budapest között, hanem meg kell mérkőznie más anyaországi tehetségekkel is egy olyan küzdőtéren, ahol a kulturális menedzsment biztosabb hátteret nyújt nekik, mint azoknak, akik a messzi távolból érkezve a magyar fővárosban teszik meg az első lépéseket az érvényesülés terén? 

– Mintegy öt évvel ezelőtt képzeltük el Leventével, hogy létrehozunk egy tehetséggondozó központot, amely az ifjú tehetségeket támogatja. A Kis Virtuózok Alapítvány és a mi egyesületünk kidolgozott egy projektet, aminek a célja felkészíteni azokat a tehetséges fiatalokat, akik többet szeretnének tanulni az állami oktatási intézményekben elsajátítottaknál. A tapasztalatunk az, hogy a nagyon komoly szakmai képzésen kívül meg kellene tanítani a fiatalokat arra, hogy legyenek bátrak, higgyenek a maguk nagyságában, vállalják tehetségüket. Semmivel sem vagyunk hátrányosabb helyzetben a hozzánk hasonló művészeti területen vagy ágban érvényesülni próbáló német, holland, vagy akár amerikai fiataloknál. Persze ahhoz, hogy világszinten érvényesüljünk – a tehetségünk ápolása, a szakmai tudás gyarapítása mellett – kötelezően meg kell tanulni angolul vagy más világnyelven kommunikálni, mert ez ma már elengedhetetlen. Meg kell mutatni a Kárpát-medencében felfedezett fiatal tehetségeknek, hogy miként működnek Nyugaton a művészeti közösségek, intézmények. Molnár Levente többször utaztatott szakmai céllal fiatal énekeseket Münchenbe, Londonba, New Yorkba, ahol láthatták, hogy nagy színházak, operaházak miként működnek. Ezenkívül az, hogy hogyan sikerül kamatoztatnia valakinek a tehetségét, a kapcsolatrendszertől is függ. És ezt a marketingben, közkapcsolati tevékenységben, menedzsmentben jártas szakembereknek profin kell működtetniük. 

– Mennyire függ a sikeres karrier az előadóművész tehetségétől, és/vagy a háttérben dolgozó impresszárió munkájától? 

– Egyformán fontos mindkettő. Akik színpadon álltak, tudják, mennyit kell dolgozni ahhoz, hogy jól sikerüljön az előadás. Ugyanennyire számít az, hogy milyen szerződést köt a menedzser, hogyan adja el a produkciót, miként reklámozza a sajtóban. Ma kulturális menedzsment nélkül nem lehet sikeres művészi karriert befutni. Én sem értek teljes mértékben egyet azzal, hogy ez a viszonyulás jó, de most így működik. Két lehetőség van: vagy beülök a csónakba és az evezőlapáttal elérem azt, hogy képességeim szerint a legjobban haladjak, vagy a parton maradok. Ha már azt az utat választottam, hogy ezen a téren – képletesen szólva: tavon – akarok érvényesülni, beültem a csónakba, akkor azokat az eszközöket kell használnom, amelyek előrelendítenek. Ez pedig a marketing és a menedzselés, ami a modern művészeti világ fontos nyelvezete, eszköze. Ez utóbbi sajnos néha megöli a művészeti alkotás tartalmát, és sokszor fontosabb, mint maga a művészi produkció, de ezek csak a rossz vagy ízléstelen vadhajtások. Azok az esetek a legszerencsésebbek, amikor a kettő szervesen kiegészíti egymást, bízom abban, hogy mivel én az alkotás belső folyamatait is megismertem, megfelelő tisztelettel nyúlok egy művész vagy művészeti produkció arculatának tervezéséhez is.

– Mennyire vált üzletté a kultúra, illetve miként működteti a kulturális termék az üzletet? 

– Érdekes kérdés. Ahhoz, hogy illusztráljam a választ, utalnom kell a Virtuózok műsorra, amely megtalálta az egyensúlyt. Az ifjú tehetségek felkutatásával, bemutatásával kulturális értéket produkál, ugyanakkor eladható médiaterméket állít elő. Viszont azzal is tisztában kell lennünk, hogy nagy a különbség a nyugati társadalmakban évszázadok óta üzleti alapokon bejáratott kulturális menedzsment, és az egykor államilag fenntartott, irányított kulturális propagandaterméket előállító közép-kelet-európai országok között. Nyugaton a mecenatúra komoly múltra, hagyományra tekint vissza. Például, tudomásom szerint, Németországban több száz éve hagyományosan mintegy 80 színházban játszanak operát. A színházi élet annyira része az emberek életének, mint a sportesemények látogatása. A hagyomány, a látogatottság miatt a privát szektor is befektet a kulturális intézményekbe. Ott évszázadok óta nem szűnt meg, mint nálunk, a magántőke beáramlása a kultúrába. S bár itthon 30 évvel ezelőtt megtörtént a rendszerváltás, az egykori szocialista országokban nem tudjuk ezzel felvenni a versenyt. Ameddig Közép-Kelet-Európában kialakul az állandó, tőkeerős mecenatúra, az egyetlen lehetőség a kultúra fenntartására a hathatós állami támogatás marad. Így ezeket a csatornákat, lehetőségeket kell megkeresni. Nem elég az, hogy minőségi kulturális terméket állítok elő, ha nem tudom megteremteni hozzá a szükséges intézményi hátteret. 

– Ha állami támogatással le-het bizonyos produkciókat meg- valósítani, akkor ez teret adhat a pénzt osztó mindenkori hatalom politikai, ideológiai befolyásának, a klien- túraalapú támogatási rendszernek. Ez, tudo- másom szerint, komoly vitát váltott ki Magyarországon. 

– Egy adott pályázat vagy támogatási rendszer felépíté- sében mindenképpen a szakmai szempontok kellene érvényesüljenek. De hadd tegyem fel így a kérdést: ha a külföldi mecénás cég komoly pénzt fektet be egy kulturális produkcióba, nem szab-e bizonyos feltételeket, amelyek akár ideológiai irányultságot is tükrözhetnek, nem szól-e bele akár a menedzsmentbe, hiszen saját pénzét kockáztatja. Ez mindig így volt. 

Nagyon érdekes kérdés, és nem azért, mert kényelmetlen lenne rá a válasz. Mindig az jár a fejünkben, ugye, hogy a támogatás, főként, ha állami, legyen objektív, na de ez egy művészeti forma esetén mégis hogyan lehetséges? 

Szubjektív tartalmat állítunk elő az alkotás folyamatában, és szubjektív befogadót keresünk hozzá, tehát a megítélés is szubjektív lesz, és ezt el kell fogadnunk. A legrosszabb produkciók is tetszenek valakinek, és a legjobbak is váltanak ki nemtetszést. A menedzser feladata pedig az, hogy hite és tudása szerint megteremtse az alkotás folyamatához szükséges feltételeket. Remélem, hogy amikor döntünk, szubjektíven felhalmozott tudásunk alapján jól hozzuk meg a döntéseinket. – Hogyan lehet sikeres a kulturális menedzsment ott, ahol nincs hagyománya a mecenatúrának, kevés az olyan erős tőkével rendelkező cég, amely támogatná a kultúrát, és szűkös az erre fordított állami költségvetés? 

– Ehhez elsősorban átlátható, ellenőrizhető, követhető, könnyen elszámolható állami támogatási, pályáztatási rendszer, olyan adótörvény kell, amely lehetővé teszi azt, hogy a magáncégek bevételeiből többet fordítsanak a kultúrára. Ehhez sikeres, közönséget vonzó, de minőségi projekteket kell kidolgozni, ami biztosíthatja a folytonosságot. 

– Milyen projekten dolgozol? 

– Létrehoznánk a Virtuózok Start Tehetséggondozó Központot. Ennek érdekében pályázatot nyújtottunk be az Emberi Erőforrások Minisztériumához. A központ kultúrbölcsőként működve tenné le a jövő művésznemzedékeinek az alapot, alternatív, intézményesített formát találtunk ki erre munkatársaimmal közösen, és bízom benne, ha ez létrejön, mindenki csak nyerhet vele. Folytatom a komolyzenei koncertek, művészek menedzselését, lemezeket adunk ki, mesterkurzusokat szervezünk, és köszönjük azoknak, akik úgy gondolják, hogy a kultúrát támogatni első számú kötelessége társadalmunknak.

Az idén filmszínészként is bemutatkozhatom, amit szintén nagy izgalommal várok. Késő ősszel kerül ugyanis mozikba Kocsis Ágnes Éden című nagyjátékfilmje, amiben szerencsére elég komoly szerepet kaptam.