Növekvő aggodalommal követjük a nagyváradi kulturális intézmények összevonásával kapcsolatos híreket, mert ez a tervezett intézkedéssorozat minden bizonnyal a több síkon kibontakozó évszázados nagyváradi művelődési élet elsorvadását vetíti előre. Reméljük, nem kerül rá sor.
A magyar nyelvű Szigligeti Színház és a román nyelvű Regina Maria Színház prózai és bábtársulatainak, táncegyütteseinek, valamint a Nagyváradi Állami Filharmónia zenekarának egy intézménybe tömörítése, alkalmazottainak összevonása lehet, hogy költséghatékonyabbá tenné a nevezett intézmények működését, de művészi szempontból katasztrofális következményekkel járna. Mert mindnyájan tudjuk, akik színházzal, művészettel foglalkozunk, hogy a szellemi értékek ritkán mérhetőek anyagiakban, a kultúra sosem termelt számottevő anyagi profitot, és általában a művészi színvonal drasztikus leromlása szokott bekövetkezni akkor, amikor anyagi érdekek határozták meg egy művészeti intézmény tevékenységét. Másfelől pedig a civilizáció történetében mindig azok a társadalmak voltak a legfejlettebbek, legsikeresebbek minden szempontból, ahol támogatták a kultúrát. Ez az a terület, mely rövid távon mindig veszteséges, nem fordítja vissza azonnal a belefektetett anyagi javakat, de hosszú távon egy közösség fejlődésének, életszínvonalának fokmérője. Mindig a kultúra hiányára vezethető vissza a szegénység, munkanélküliség, egyes társadalmi csoportok hátrányos életkörülményei, a szociális segélyekre fordított összegek nem tudják megoldani a felzárkóztatást.
Az elmúlt napokban több romániai színházi társulat is csatlakozott a nagyváradi kollégák tiltakozó megmozdulásaihoz különböző flashmobok szervezésével, nyílt levelek által. Jelen állásfoglalásunkkal mi is szeretnénk kifejezni szolidaritásunkat az érintettekkel, egyetértve az általuk megfogalmazott ötpontos kiáltvánnyal:
1. Mi sem támogatjuk a szerződések egyoldalú megváltoztatását, módosítását. Ez az eljárás megfosztja a munkavállalót kiérdemelt jogaitól, a biztonságérzettől, a jövőképtől, és veszélyezteti a társulatok integritását.
2. Mi sem támogatjuk a kulturális intézmények összevonásának ötletét. Meggyőződésünk, hogy nem lesz igazán eredményes a nagyváradi kulturális intézmények tevékenysége, ha nem gazdálkodhatnak önállóan a rendelkezésükre álló erőforrásokkal, saját művészi hitvallásuk szellemében. Meggyőződésünk, hogy a különböző közönségrétegeket célzó intézmények önálló működése a kulturális minőség és a sokszínűség garanciája a városban.
3. Mi sem támogatjuk a befogadó és/vagy projektalapú színházat, mert ez az állandó társulatok megszűnését vonná maga után, és kiszolgáltatná a művészetet a szórakoztatóipari szempontoknak.
4. Az érintettekkel együtt mi is kérjük a kultúra és a kulturális dolgozók méltóságának tiszteletben tartását, és visszautasítunk minden olyan döntést, mely kiszolgáltatja a művészi alkotást a politikai hatalomnak vagy a szakszerűtlenségnek.
5. Mi is azt gondoljuk, hogy Bihar megye román és magyar lakosságának alanyi joga van saját kulturális intézményeihez, és az összevonás káros hatással lenne a kulturális szokásokra, szegényebbé tenné a közönséget, és csökkentené a régió vonzerejét.
A fentiek tükrében úgy véljük, hogy a Bihar Megyei Tanács tervezett intézkedéseinek egyik legszomorúbb következménye az lenne, hogy rendkívül kiszolgáltatott helyzetbe kerülnének a nevezett intézmények és azok művészei. Márpedig ha megszűnik a művészet szabadsága, maga a művészet szűnik meg, szolgáltatássá degradálódik. Ez pedig olyan vétség lenne az egész romániai színházi és komolyzenei szakma ellen, mely akár az azokban dolgozó művészeket képző egyetemek, felsőfokú intézmények működésének értékét, értelmét is megkérdőjelezné. Valójában mindannak a több éven át tartó tanulási folyamatnak, rengeteg gyakorlásnak, komoly lelki és szellemi tevékenységnek a lebecsülését jelentené, mellyel az ország szellemi színvonalát próbáljuk oda emelni, ahonnan a hatalmasok számára is érthetővé válik, hogy nemcsak pénzzel mérhető értékekből áll ez a világ. Sőt, a legfontosabb értékeinket nem lehet pénzben kifejezni.
A nyugati világ legnagyobb gondolkodóit is idézhetnénk ezzel kapcsolatosan. Hegel szerint a művészet minden ember általános szükséglete, mert olyan dolgokat tesz lehetővé számára, amit a mindennapok általában megtagadnak tőle: nevezetesen a szabadságot, az autonómiát (önállóságot) és az önkifejezés lehetőségét. Nietzsche és Kierkegaard szerint pedig aki ezekről lemond, az a saját ember voltáról mond le. Tehát valójában nem a hasznos cselekvéseink tesznek emberré bennünket, hanem azok a cselekvések, amelyek úgymond közvetlen haszonnal nem járnak; a művészet egy magasabb rendű szellemi szintre emeli az embert, kiszabadítva őt a mulandó világból, ösztönös cselekvéseiből.
Szomorú, kétségbeejtő és az egész társadalmunkat minősíti az a tény, hogy erről kell győzködni egy megyevezetőt a huszonegyedik századi Romániában, ráadásul egy olyan városban, mely kétszáz éves színházi múlttal, és az ország egyik legszebb és legrégebbi kőszínházával büszkélkedik.
A Sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház társulata nevében
Bocsárdi László igazgató
