Találkozások fénye
2016-10-30 16:55:03
- Nagy Székely Ildikó
Valami körülírhatatlan csendet hoz magával november. Az indulni készülők nyugtalanságát. A maradók dermedt tehetetlenségét.
Valami körülírhatatlan csendet hoz magával november. Az indulni készülők nyugtalanságát. A maradók dermedt tehetetlenségét. Rég divatjamúlt kabátok színét, melegét. Ruhátlan fogasok magányát. Gyertyák tétova fényujját. Emlékek fehér függönyét. Egy ilyen függöny mögé rejtőztem, amikor gyermekkorom állandó résztvevője, átlépve minden földi határt, ránctalan lélekkel olvadt bele a lámpavilágos estébe. Ilyenkor, a ködarcú hónap elején, több mint két évtized távolságából újra e mögé a függöny mögé térek vissza elrejtőzni egy pillanatra.
November elsején, mindenszentek napján és másodikán, az eltávozottak emlékének szentelt napon valahogy összehangolódnak a léptek. Számtalan bevásárlószatyornyi virág utazik ilyenkor a temetők felé. Más dimenzióba költözött szeretteikkel mennek találkozni az emberek. És miközben leseprik, kidíszítik, megvilágítják a vágyott együttlét szürke terét, egy negyed vagy fél órára talán ahhoz az ismeretlen dimenzióhoz is közelebb kerülnek. De ez rendszerint valóban csak egy negyed vagy fél óráig tart, még akkor is, ha jóval többet időznek a temetőkerti fényszigetek között. Azt hiszem, így is van ez rendjén. Október utolsó hétvégéjétől hamar sötétedik, jó időben visszatérni megszokott világunkba, amíg még látjuk az utat.
Azt szokták mondani, világításkor újra egymás mellé sodródnak az országban, világban szétszóródott családtagok, az élők közötti találkozásoké is ez a nap. Régen főleg faluhelyen bizonyára így volt, az emlékidézés után jelen dolgaikat is megosztották egymással, egymás társaságában üdültek fel az emberek. Ma már a novemberi este homályában egyenként vagy kettesével gyúlnak meg a gyertyák a márványtáblák körül, nemigen látni embergyűrűt a síroknál, egy-egy nyughely pedig ezen az estén is sötétben marad. Főleg kiöregedett településeken van ez így, ahova a külföldön dolgozó gyermekek, unokák gyakran csak gondolatban térhetnek haza. A távol élők rendszerint virtuális köztereken emlékeznek elhunyt szeretteikre, de ilyenkor a válasz, annak a rejtélyes dimenziónak a válasza elmarad.
Rejtélyeknél és válaszoknál maradva a bukaresti Colectiv klubban egy éve pusztító lángokra gondolok. Meggyőződésem, hogy a tűzben életét vesztett hatvanegynéhány fiatalnak nem volt letelve a földi ideje, megbocsáthatatlan mulasztásnak lettek áldozatai, akárcsak az életért máig küzdő több tíz sebesült. Az elhunytak emlékére sok száz mécses gyúlt meg tegnap a főváros utcáin, értelmetlen távozásukat ezután emlékoszlop is jelzi. A tragédia felelőseit azonban máig nem ítélték el, bár az illetékes hatóság egy esztendeje dolgozik az ügyön, és a média rendelkezésére bocsátott adatok szerint számos előrelépést tett az igazság kiderítésére. De bármilyen gyorsan sor is kerüljön erre az elkövetkezőkben, a hozzátartozók lelkében aligha oszlik el a novemberi köd. Rajtuk már csak a nagybetűs találkozás segít.
