Bizonyára az ősz a múzsák kedvenc évszaka. Hosszú, nyári álomból ébredve két marékkal szórják a kulturális „mannát,” irodalmi, színházi, képzőművészeti „kóstolókkal” mámorosítják a fesztiválról fesztiválra, bemutatóról tárlatnyitóra sodródó nagyérdeműt. Aki azért elsősorban lelkesedésében, kultúra iránti hűségében nagy, méreteiben nem annyira.
Bizonyára az ősz a múzsák kedvenc évszaka. Hosszú, nyári álomból ébredve két marékkal szórják a kulturális „mannát,” irodalmi, színházi, képzőművészeti „kóstolókkal” mámorosítják a fesztiválról fesztiválra, bemutatóról tárlatnyitóra sodródó nagyérdeműt. Aki azért elsősorban lelkesedésében, kultúra iránti hűségében nagy, méreteiben nem annyira. Valótlanság lenne azt állítani, hogy nincsenek telt házas eseményeink – marosvásárhelyi viszonylatban legalábbis erről szinte hetente meggyőződhetünk –, de vannak a kultúrának a közönség kegyeiből kevésbé részesülő szegmensei is. Az egyik romániai megyei könyvtárnak – és bizonyára nemcsak ennek az egynek – például jelentősen apadt az olvasótábora az utóbbi időben, és ezt a folyamatot a korszerűtlenség ellen húzott virtuális (védő)hálóval, a biblionet hálózathoz kapcsolódva sem lehetett kivédeni. Az is elgondolkoztató, hogy míg a könyvek megszerettetésére irányuló gyerekeknek szóló rendezvények – elsősorban a pedagógusoknak köszönhetően – mindig sikeresek, a felnőtt korosztályokat megcélzó, hasonló jellegű kezdeményezések sokszor nem találnak visszhangra. Pedig egy – a hazai kultúrafogyasztási szokásokat vizsgáló – idei felmérés szerint az erdélyi magyarok – legalábbis a hazai átlaghoz viszonyítva – „éheznek” a kultúrára, gyakrabban járnak színházba, többet olvasnak és gazdagabb házikönyvtárral rendelkeznek, mint a románok. A szakemberek szerint az eltérés nagymértékben a kisebbségi léthelyzettel magyarázható, színházlátogatás, olvasás közben ugyanis nemcsak kikapcsolódik, művelődik, hanem identitástudatában nyilvánul meg és erősödik az erdélyi magyar. És mégis… időnként hátat fordít a guttenbergi világnak, nem kér a közös olvasás élményéből, ha ilyen jellegű eseményre invitálják, egyszerűen„továbblapoz.” Ennek ellenére nem kellene lemondani róla, a nagybetűs olvasóról. Több vonzó, vagy éppenséggel meglepő, párbeszédre lehetőséget kínáló rendezvényt kellene szervezniük az erdélyi könyvtáraknak, hogy visszaszerezzék az elvesztett tábort. Több találkozásra lenne szükség a kis- és még több a nagyobb diákokkal, akkor talán a tizenévesek sem szakadnának el olyan könnyen attól a világtól, amit újdonsült betűvetőkként még mágikusnak hittek. És akkor talán az oktatásügy felső emeletein „ügyködőknek” sem kellene kötelező olvasásórák bevezetésével kihúzni a funkcionális analfabétizmus – a nem értő olvasás – kútjából minden második 15 éves kamaszt.
