Tagság nélkül nehéz működtetni a gazdakört

A Romániai Magyar Gazdák Egyesülete (RMGE) Maros megyei szervezetéhez tartozik a Sóváradi Gazdakör is, amelynek a kezdetektől Bíró Csaba, a község polgármestere az elnöke. Elmondta, hogy gazdálkodó társaikkal közösen, a jobb gazdálkodás reményében alapították meg a szervezetet. Sokan indultak, kevesen maradtak, de minden nehézség ellenére a mai napig működik. 

 

– Mikor alapították meg a gazdakört? – kérdeztük beszélgetésünk elején az elnöktől.

– 1993-ban alakult meg. Akkor még nem rendelkeztünk jogi személyiséggel, 2002-ben váltunk jogi személyiséggel rendelkező egyesületté, amikor a Maros megyei RMGE, bár nem vált le az országos szervezetről, saját jogi státuszt kért. Ezt követően jelentkeztek be a gazdakörök mint külön jogi személyiséggel rendelkező leányszerve- zetek. Ez egyrészt pluszteher, másrészt azonban a saját problémáinkat mi magunk oldhatjuk meg törvényesen.

– Hány tagjuk van?

– 142 taggal alakultunk meg, jelenleg tíz olyan gazdálkodó tartozik hozzánk, aki még úgy érzi, hogy a szervezethez kell tartozni. Annak idején kötelező volt valamilyen gazdaegyesülethez tartozni. Ezért jött létre például a szarvasmarhatartó egyesület, mert akkor az APIA-s (kifizetési ügynökségek) pénzekhez csak úgy lehetett hozzájutni, ha egy szervezetnek tagja voltál. A juhászegyesületek azért jöttek létre, mert a juhállományra adott támogatást azok kapták, akik igazolni tudták, hogy egy szakmai szervezethez tartoznak.

A Romániai Magyar Gazdák Egyesületét nem a pénzbeli támogatásért hoztuk létre. A fő célunk az volt, hogy továbbképzőket, felkészítőket szervezzünk, és tudást adjunk az embereknek, gépköröket hozzunk létre, hogy ne mindenki vásárolja meg ugyanazt a gépet, hanem egy közösség vásároljon egy nagyobb teljesítményű gépet és azt közösen használják. 

Ezeket az elképzeléseket sajnos nem tudtuk mind megvalósítani. Többször megpróbáltunk gépkört létrehozni, de nem sikerült, mert az emberek azt mondták: ha neked van, legyen nekem is. Foglalkozni szerettünk volna a szervezett értékesítéssel is, akár szövetkezeti formában, hogy az egyesületen keresztül, többen összetársulva, közösen összeadva a termékeinket, közösen dobjuk piacra, és ily módon jobb árat tudjunk kialkudni a felvásárlótól. Nem sikerült ez sem, mert az emberek nem bíznak meg egymásban. Nem azt látják, hogy így folyamatosan, jobb árban tudnak értékesíteni, hanem a pillanatnyi nyereséget látják csupán. Kitartásra és bizalomra lenne szükség ahhoz, hogy megértsék, sokkal jobban járnak, ha egész évben ugyanazon az áron adják el a termékeiket. Mert nem lehet szerződést kötni kisebb mennyiségre és bizonytalan időszakokra. Sajnos az emberek mentalitását megváltoztatni a legnehezebb. Ebből is kitűnik, hogy a 140 gazdálkodóból miért maradt tíz a gazdakörben. A rendszerváltás után mindenki nekifogott gazdálkodni. Mára azonban a településünkön alig tíz-tizenketten gazdálkodnak nagyban. A többiek megművelik a háztájit, esetleg 5-10 árat a külső területből. De nem többet. A településen található 2.700 hektárból 600 hektár van megművelve, a többi parlagon van. Nem művelik az emberek, nem kaszálják, a hely bebozótosodik, bebokrosodik, s maholnap használatlan területnek kell nyilvánítani. 

– Erre is volt törvény, hogy büntetést rónak ki azokra, akik nem művelik meg a földet…

– Törvény volt, csak nem alkalmazták. A 18-as földtörvény szerint ki kellett mérni a földet, ami nem történt meg, nem helyezték tulajdonba. Úgy szólt, hogy ha az első évben nem műveli meg a tulajdonos, felszólítást kap, ha a második évben sem műveli meg, megbüntetik, harmadik évben meg elveszik a földet. Ez viszont sértette az emberi jogokat, nem kötelezhető senki, nem lehet ráerőszakolni, hogy mit csináljon a saját tulajdonával. Ezért nem is tartották be a törvényt, és a baj az, hogy sokan nem is akarják megművelni a földeket. 

– Olyan nem történt, hogy a lemorzsolódottak közül valaki egy idő után visszatért a gazdakörbe?

– Nem, mert akik ezelőtt 28 évvel gazdálkodtak, kiöregedtek, már nincs ehhez erejük. Ellenben van jó néhány fiatal gazdálkodó a faluban, akik nagyban gazdálkodnak, és ebből élnek. Vannak 10-20 szarvasmarhával rendelkező gazdák, van akinek 300 darab juha van. Vannak persze idősebbek, de kevesen, akik csak egy tehenet tartanak otthon. ’93-ban alakult az egyesület, akkor a településen 600 szarvasmarha volt, most talán 120 van, lehet 150 a borjakkal együtt. 

– Termesztenek-e gabonaféléket, zöldséget, gyümölcsöt?

– Gabonatermesztés nincs Sóváradon, a vadállomány miatt nem lehet termelni, sőt már a kaszálók, legelők is veszélyben vannak. A tavasszal vadkárfelmérést kértünk a kaszálókra, mert ezeket a területeket is úgy összetúrták a vaddisznók meg a medvék, hogy nem lehet kaszálni. Nemrég kaptunk választ a minisztériumtól, hogy leellenőrizték a vadászegyesületeket, azok etetik az állatokat, probléma nincs. De termeszteni sehol nem lehet. Ez óriási gond, ez is oka annak, hogy az emberek nem akarnak gazdálkodni. 

– Van egyáltalán olyan termesztett növény, amiben a vadak nem tesznek kárt? 

– Olyasmit kellene termeszteni, amit a vadak nem támadnak meg. Ezt szajkózom ’96-tól, mert én silókukoricát termesztettem addig is, cukorcirkot is akkor hoztam elsőként az országba. És a tavaly volt az első év, amikor hét vadásszal nem tudtuk megőrizni silózásig a termést. A medve belement, levert belőle egy darabot, arra rákapott a vaddisznó, utána már nem volt megállás. Egy hektáron lelőttünk egy vaddisznót, a másik táblában már benne volt egy másik csorda. Itt, a falu közepén. Négy hektár van bevetve, három kisebb darabban, egymás mellett vannak, csak az út választja el. Hét vadásszal próbáltuk megőrizni, megvédeni, nem sikerült. Egy hektárt teljesen levertek a lábáról. 

Most villanypásztorral körbekerítettem az egészet, kapukat készítettünk, hogy lehessen átjárni. De az emberek is hanyagok, bár felírtam a táblákra, hogy a kaput csukják be maguk után, mégis – figyelmetlenségből vagy rosszindulatból – úgy hagyják.

– Másfelől pedig mindent nem lehet bekeríteni. 

– A szarvasnak 3 méteres kerítést kellene csinálni, s még azon is átugrik. Most szójám van vetve, 11 szarvas benne van, másik helyen ott van a vaddisznó, a medve. Az emberek már nem mernek a mezőn járni, akárhová mész, találkozol medvével. 

– Nappal is?

– Nappal is. Már nem kuriózum, ha látsz egy medvét. Arra kell vigyázni, hogy idejében észrevegyük, lehessen elmenekülni. Lássam én meg hamarabb, mint ő engem.

Voltak a pataknál bélyegezni, a bocsok fenn voltak a fán, a brigadérosné benn maradt az autóban, a medve meg kint „őrizte”. Mindez a főúttól olyan 200 méterre. De ugyanott láttunk medvét négy boccsal.

Egy hónapja voltunk Bukarestben meghallgatáson, a miniszter asszony is elismerte, hogy 2.000 medvével több van, mint amennyit Románia erdőfelülete el tud tartani. 4 millió hektár erdőnk van, 100 hektár egy medvének a természetes élőhelye, és nálunk 6400 medvét tartanak nyilván. 

A zöldek meg kiabálnak, mit gondolunk, pályázni kell.

Csakhogy az állatpártiaknak tenni is kellene valamit, mert nem öröm, ha az ember arra ébred, hogy a medve viszi a tyúkot az ólból. Mert most már azt is elviszi, nemcsak a disznót, mint régebb, a vaddisznóról nem is szólva. A vadak azt a kevés területet is tönkreteszik, amit megművelnének az emberek. Erre sajnos egyelőre még elképzelés sincs, nemhogy megoldás.

A miniszter asszony hat nagykövetségen kérdezte meg, hova, melyik országba vihetjük a medvéket? De nem kértek belőlük, mert megtámadhatják az embereket. 

Nálunk meg támadhatják, akkor is a medvét védik. Nyugaton az embereknek van joga a medvével szemben, nem a medvének az emberrel szemben, mint ahogy nálunk van.

Amíg ezen nem változtatnak valamit, addig nem látom azt, hogy a fiatalság vállalkozásba merjen fogni a mezőgazdaságban. Bár fenntartom, hogy ebben az ágazatban még rengeteg kihasználatlan lehetőség van. Sóvárad valamikor Szováta kertvárosa volt, zöldséggel, virággal mi láttuk el a vendégeket. De komolyan, folyamatosan és megbízhatóan kell dolgozni.

Visszatérve a gazdakörre: ha nincs tagság, akkor nehéz működtetni. Azért fenntartjuk megyeszinten is, folyamatosan dolgozunk. Azt gondolom, a fiataloknak kellene képzést biztosítani, hogy merjenek nekifogni a gazdálkodásnak. Van például két kertészmérnökünk, akik szívvel-lélekkel dolgoznak, zöldséget termelnek saját használatra, most gyümölcsöst akarnak telepíteni. Ha nekik megéri, akkor másnak is meg kell érje. A mezőgazdaságból meg lehet élni, csak az igényeket kell a lehetőségekhez szabni, és nem fordítva. Minden további nélkül mondom, és mindenkinek javaslom, hogy a gyökereinkhez kell visszatérni és a biogazdálkodást folytatni, mert az egészségünk a legfontosabb, és ha saját magunk megtermeljük, akkor tudjuk, hogy mit eszünk meg. Ha nem, megvesszük az üzletből azt, amit mások kidobtak.