Szundizó tűzhányó
2024-05-17 11:00:00
- Bölöni Domokos
Az ántivilágban hosszan sorolhattam a dokinak, hogy mitől is jön rám néha (nem is csak néha, hanem igen gyakran): az idegesség. Kismillió oka lehet. A világgazdaság válsága, a nemzetközi helyzet, a fegyverkezési hajsza, a rakéták. Aztán az, hogy az írógépemen nem működik az ’e’ betű billentyűje. Vagy hogy valamelyik csemetém mostanság mindig bezúg matekból. Vagy akármiből. Hogy kipurcant a biztosíték, nincs villany, valami hézag van a hálózattal, a kiküldött szerelő még inkább tönkretette; kiiktatta a dolgozószobát, és most gyertyánál írok. Ráadásul a mester az utolsó csütöri cseppig megitta az apósomtól kapott két üveg küküllőmentit. Sőt az utolsó százasomtól is megszabadított.
Akkoriban az orvos megértő volt, elismerően bólogatott. Hát igen, így megy ez. Neki viszont ott a foga. Fogbélgyulladás. Ki kell iktatni az ideget, képzeljem, mivel jár az.
Viszont próbáljam meg az ’e’ betű nélküli írást, javasolta szelíden.
Megpróbáltam, nem megy, szóltam béketűrőn; elvégre orvosnál vagyok.
De hát a kitartás végül is megtermi gyümölcsét, vigasztalt.
Dehogy termi, doktor úr. A kitartás nem terem semmit.
Hogy mondja?, nézett megrökönyödve. Úgy, hogy nem lehet kihagyni az ’e’ betűt az ábécéből. Elismerem viszont, hogy a fogbélgyulladás is roppant kellemetlen. Mi több, egyszer nekem is két másik fogamat trafálták el, és csak harmadjára kunkorították ki a szuvasból a renitens ideget.
Hát, valóban, bólintott részvéttel az orvos, s az alsó állkapcsát tapogatta óvatosan.
Doktor úr, én a múltkoriban másfél órát veszekedtem egy nővel, s csak mikor pofon vágott, döbbentem rá, hogy nem is a feleségem.
Valóban, mondta az orvos. Ez is előfordul.
Summa summárum (mert ide is kellett százas), a vizsgálat arról győzött meg: kár a benzinért, a gyógyítói berkeket is elérte a válság. (Pedig milyen jól fogott volna a fizetett betegszabadság.)
*
Hány éve is lehetett mindez? Már nosztalgiázni sem merek.
Jóságos isten, ennyi idő alatt járta meg népével Mózes a pusztát!...
Közben, ha jól megszámítom, egyfolytában kissé ideges voltam.
Mindentől felment a pumpa. Ha nem ment volna ki divatból a lázmérő, ma is negyven fokos volnék.
Hozzátartozik a valóhoz, hogy számos lehetőség kínálkozott az idegesség csillapítására.
Például hazalátogathattam. Őszidőben, szüretkor, a szőlőprés körül kitűnő hangulat, kedves rokonság, finom tudatmódosítók,
kisüsti, óbor, lágy kenyér, vereshagyma, rucamáj, libamáj. Alma, körte, szőlő. Esetleg: szarvasbőgés!... Bőgés mindenképpen, pergő népi muzsika, végül sírva vigadós nóták, pompás elmúlás. Ha meghalok, borpincébe temessetek...
A tudomány is milyen távlatokkal kecsegtetett. Totál szolgáltatás minden szinten. Gombaként nőnek ki a technikai fejlődés talajából az ultramodern ideggyárak. A kötélideg-termelés sosem látott méreteket ölt, minden rekordot túlszárnyal. Vasidegek, acélidegek, majd (mivel a svédacél igen drága) a műanyag idegvídia tömegtermelése. A tranzisztorizált idegegységek, aztán a komplett tranzisztorizált idegrendszer, a lézerperspektíva, a sugárideg kifejlesztése minden gondunkat megoldja! Ugye, ott a lézersebészet, az idegplasztika, idegkozmetika, egészen a komplett agycseréig, ezek mind-mind a szolgáltatások szférájába tartoznak...
Azt vizionáltam, hogy szép reményű maradváim, egytől kettőig-háromig legalább: ideglézerészek vagy lézeridegészek lesznek. Mi több: atompszichiáterek. Atombunkerológusok. A lézerideg-élettan doktorai.
Magam is havonta, kéthavonta váltok idegrendszert, kacifántos hangulataim szerint...
Eheu, fugaces!, sóhajtja valaki a bokorból. Ejnye, Horáciusz bácsi, itt guggolsz, ne izélj mán. Hadd fusson, szaladjon, rohanjon az a betyár idő...
Vörösmarty Misi bátyó legyint: sárkányfogvetemény. (Nem veszem magamra.)
*
Mikor ezeket írom, éppen nem férhetek hozzá bérelt postaládámhoz, mert a rendszer fölszólított, hogy frissítsem fel a személyi adataimat, de hát a magamfajta pálmakövület már nem képes hozzáértéssel kezelni az ilyen műveleteket. Anyanyelvemen értekezünk, de idegenebb, mint a szanszkrit. Külön-külön minden szavát értem, de hogy mit akar, arról írjon disszertációt a herkópáter. A jelszót is elfelejtettem. Próbálkoztam egy régebbivel, megadok egy címet s egy telefonszámot, azt sem fogadja el. Akkor egy másik címet és másik számot, mindenik az enyém volt, korábban egy másik címen éltünk, most meg ezen. S a telefonszámok: egyik a vonalasé, másik a mobilé.
Addig-addig próbálkozom-cselezgetek, míg a rendszer végképp gyanút fog, és besorol a marcona hackerek közé.
Mire gyermekeim segítségét kérve kiigazítjuk az adatokat, s a jelszó is megtalálódik, már meg vagyok bélyegezve. Bilincsben a személyiségem.
Nem oda Buda. Nyugalom!... Idő kell, míg mindent kikurkász a big masina. Várjak hát türelmesen. Minden kapkodás, hebehurgya bizgebuzga, billentyűnyomorgatás, csitli-csatli csatlakozás csak megerősíti a még nem eléggé határozott okos intelligencia alapos gyanúját a személyemet illetően.
Ha ez a mesterséges értelem ismerné a tettetés, szimulálás természetét, sőt: művészetét, bizti, hogy monitorizálná alakításomat, és százas, hogy markát pökve törölne a listájáról.
De nem sejtheti, mert effélére még nem tanítják, hogy én mint alulírott: voltaképpen egy bőszen szundizó tűzhányó vagyok.
Egyelőre még tetszés szerint kószálhatok az információs szupersztráda mellékfolyosóin. Míg csak el nem gázol valami őrült sürgősségi applikáció.
Magányos imposztorként a virtualitás aszalódó gyümölcseit kóstolgatom; úgy teszek, mintha teljes jogú tagja volnék annak a társadalomnak, amelyben senki sem téved, senki sem felejt, mindent pontosan betart, megold, kezel; cserébe pedig ölébe hull a kozmikus világháló édenjének teljes kínálata. Báván várakozó, belül sunyin forrongó vulkán: reméli, nem kell kitörnie; mert végül talán minden lenyugszik, az ellentétek összeölelkeznek, az alvó láva fölött levendulaillat muzsikál a végtelen fényben.
Tűzszünetet tart a világegyetem.
Jaj, hátha mégsem vagyok egészen robot. Hanem hús-vér halandó. Személy, nem csupán egyed. Aki kommunikál, mert magányos; mint minden röpködő kérészlélek.
Kedveli a képzelgést. A gyógyításos ábrándokat. És hát makacsul, sőt balgán: tartósan hiszi az emberiséget.
Mindenen túl pedig derűsen, bár némi szorongással, trillázva fütyül a saját, elöregedett jövendőjére.
