Születésnapi köszöntő

A múzsák karnagya

Nagy Miklós Kund egyike az erdélyi magyar művelődés legelkötelezettebb, legkitartóbb és legtermékenyebb munkásainak.

Érdeklődik, tájékoztat, megnyit, méltat, értékel, laudál, felköszönt; szervez; támogat, segít, lebonyolít; szerkeszt, javasol, értékel; véleményt mond, feltár, leleplez, bírál, közöl, hetente publikál; sportol: (jól) focizik; örökmozgóként sokat gyalogol, utazik, társadalmi életet él, gyümölcsöző kapcsolatokat épít ki és ápol, barátait tiszteli s megtartja, jóindulatot, szeretetet sugároz – rossznyelvek szerint nincsenek ellenségei... 

Tekintélyét fokozza az a csöppet sem mindennapi jó tulajdonsága, hogy – a humora is kiváló. 

Önmagáról, személyiségéről 2018-ban megjelent reprezentatív kötetében így vall: „Mikor ötven évvel ezelőtt bemerészkedtem a publicisztika útvesztőibe, s egyre több ismeret és tapasztalat birtokában igyekeztem elkerülni a zsákutcákat, megosztva foglalkoztam ezzel is, azzal is, elmélyültem ebben is, abban is, tudósítottam innen is, onnan is. Gyanús lehet ez a sokféleség, de alaptermészetem a kíváncsiság. Ezt hála istennek a mai napig megőriztem: minden érdekel, ami körülöttünk és a nagyvilágban történik, és amit erről tudok, gondolok, azt minél több információval s a magam meglátásaival dúsítva próbálom közzétenni. 

Sokan lélekőrlő taposómalomnak vélik az újságírást. Izgalmas kalandnak is tekinthető. Én ezt vallom, többek között ezért nem tudtam abbahagyni jóval túl a nyugdíjkorhatáron sem, noha akár elegem is lehetett volna belőle, hiszen lélektelen időkben is megtapasztaltam emberpróbáló nehézségeit. De a megújulásnak is cselekvő részese lehettem, s úgy érzem, továbbra is van még mondanivalóm. Sokáig voltam rádiós, a rádiózás minden műfaját kipróbálhattam, belekóstoltam a tévézésbe, videózásba is, magához vonzott a sajtó. Az írás, a lap- és könyvszerkesztés több mint három évtizede mindennapjaim meghatározója. A sajtóelmélet és -kutatás is foglalkoztatott, egyetemi szintű oktatásába is bekapcsolódhattam.”

Sokoldalúságát mutatja, hogy ami elsődlegesen érdekli, az szinte kizárólag kultúraközpontú, miközben a közélet eseményei sem kerülik el a figyelmét. Közszereplőként jeleskedik: többrétű szerepvállalása, kurátori munkássága közismert. Kötetbemutatók, kerekasztal-beszélgetések, tanácskozások aktív résztvevője, tárlatok megnyitója, életművek méltatója, alkotók laudálója, ünnepi felköszöntője – s mindezt a sok szerepet illő alázattal, irigylésre méltó felkészültséggel, bölcs nyugalommal, tartásos eleganciával teszi, miközben föl-fölvillan szordinós, élvezetes humora; Nagy Miklós Kund társaságában jól érzi magát az ember.

„Valaki egyszer a múzsák karnagyának nevezett – írja. – Igen, arra törekedtem, hogy Kalliopé, Thália, Euterpé, Melpomené, Kleió és a többi ihletadó múzsa mindig elérhető közelségben, körülöttem legyen. Lehet, hogy részrehajlónak látszom, kedvencként a képzőművészetnek kissé nagyobb figyelmet szentelek, de az irodalom, a színház, a zene, a fotóművészet, a tánc, a szellem, a kreativitás és tehetség megannyi más megnyilatkozása is folyamatosan ott van az érdeklődési köröm fókuszában.”

Legkedvesebb zsurnalisztikus műfaja az interjú. „Az elmélyült, önvallomásos, őszinte beszélgetés, amelynek során a kérdező, a dialógus irányítója arra tudja késztetni alanyát, hogy ’az igazat mondja, ne csak a valódit’.”

A digitális korszak divatos produktumainál sokkal többre becsüli a szemtől szembeni találkozást, hiszen „az élőszó, az élőbeszéd varázsa nehezen helyettesíthető. Sokkal többet árul el az interjúalany személyiségéről, mint egy levélben elküldött kérdéssorra írásban megfogalmazott, emelkedett hangú, jólfésült önvallomás”.

Amikor pedig „alkotásról, művészetről szeretnénk faggatózni, még nélkülözhetetlenebb a spontaneitás, az intimitás illúziójának a megteremtése. Amikor munkájukról beszélnek az írók, költők, művészek, lényegében legbelsőbb énjüket fedik fel, gyakran legféltettebb titkaikat, személyiségük legérzékenyebb pontjait érintik a kérdések. Nyilvánvaló, hogy bizalom nélkül nem születik őszinte, jó interjú. A bizalmat ki kell érdemelni, és ha ez sikerül, akkor érezheti úgy a riporter, hogy nyert ügye van. Akkor számíthat arra, hogy alanya képes eltekinteni attól, hogy amit mond, nem egyetlen emberre bízott vallomás, hanem egy tágabb nyilvánosság elé kerülő kitárulkozás”. 

„Több mint fél évszázad interjús tapasztalata mondatja ezt velem – fűzi hozzá. – Rádiós szerkesztőként, újságíróként rengeteg beszélgetést rögzítettem hangszalagra, más hanghordozókra. Több ezer ilyen mozzanat lehetne a nyilvántartásomban, ha vezettem volna ilyesmit. Mindenik nyújtott számomra valamit, mindenikből tanultam valamit, de nagyobbrészt feledhetők. Igazán fontos, az évtizedek múltával is figyelmet érdemlő interjúm sokkal kevesebb volt, azokra viszont ma is emlékszem, és hiszem, hogy a szóra bírt egyéniségek méltók arra, hogy mondandójuk könyvbe emelve is szárnyaljon át korokon, éveken.”

Nagyenyed hosszú útra tarisznyálta fel érdemes fiát. Ízig-vérig marosvásárhelyivé válva sosem tagadta meg a Bethlen Gábor-i örökséget. Az egykori székely főváros pedig befogadta, megkedvelte. Nagy Miklós Kund Marosvásárhely és az erdélyi magyarság kultúréletének tisztelt, megbecsült gyarapítója. Munkásságának műfaji sokszínűsége egyben korrajz is: hitelesen, biztos kézzel rajzolja fel a huszadik század végi és a huszonegyedik század eleji erdélyiség gazdag, többrétű, színes szellemi arculatát. 

Kedves örömömre szolgál írni róla, emlékezni és köszönteni, hiszen 1990-től nyugdíjazásomig afféle segédfogalmazóként a napilap heti irodalmi-művészeti melléklete, a Múzsa belső munkatársa, időnként társszerkesztője is lehettem. Isten éltesse őt és olvasótáborát, lehetőleg sokáig!

Az idézetek forrása: 

Felemás (Publicisztikai írások, Lector Kiadó – Bernády György Közművelődési Alapítvány, Marosvásárhely, 2018);

Szemben ülünk, beszélgetünk (Lector Kiadó – Bernády György Közművelődési Alapítvány, Marosvásárhely, 2021).