Szülés utáni időszak – amiről senki nem beszél eleget

Az anyaságról sok szó esik – de a legnehezebb részeiről még mindig túl kevés. A szülés utáni időszak nemcsak babás idill, hanem gyakran kimerítő, kaotikus és érzelmileg megterhelő időszak is. Újlaki Emőke – két gyermek édesanyja, aki jelenleg harmadik babáját várja – kendőzetlen őszinteséggel mesél arról, milyen volt számára ez az időszak – a dühkitörésektől a bűntudaton át egészen az önmagához való visszatalálásig.

– Mesélnél kicsit a szüléseidről, hogyan élted meg azokat az időszakokat?

– A szüléseim könnyűek voltak, viszont az azt követő időszakok pokoliak. Az első szülésem után ragaszkodtam ahhoz, hogy én mindent egyedül akarok megoldani. Ez a hozzáállás az anyaságban nem működik. Nem kell szégyellni segítséget kérni vagy azt megtanulni elfogadni. Ez hatalmas lecke volt számomra.

– És a második gyereknél?

– A másodiknál is még nehéz volt, hiszen gondoskodni kellett a piciről, a nagyobbikról és önmagamról is. Kaotikus időszak volt, ami nagyjából két-három évig tartott.

Szokták mondani, hogy a posztpartum időszakra nem tudnak jól visszaemlékezni az anyák. Ezt én is alátámasztom, hiszen az első szülésemre még úgy-ahogy emlékszem, de a másodikból gyakorlatilag nem maradt meg semmi. Ez az egész időszak ködös számomra. Ha nem lennének fényképek a telefonomon, nem emlékeznék rá.

– Milyen érzések voltak benned az első napokban, amikor hazamentetek a kórházból?

– Alig vártam, hogy hazamenjek, nem értettem, miért kell egyáltalán három napot bent lennem. Úgy éreztem, hogy otthon könnyebb lett volna számomra, hiszen ha el akartam volna menni tusolni, a nagymama vagy a párom vigyázott volna a picire addig, amíg én letusolok.

– Mi volt az, amire számítottál, és mi volt az, ami meglepett?

– Igazából maga a terhesség is olyan volt, hogy nem számítottam semmire. Édesanyám annyit mondott, hogy neki csak nőtt a hasa, de azonkívül semmi nem változott. Nálam viszont sok minden változott és közbejött. Nem a köztudott dolgokra értem itt, mint a reggeli rosszullét és hasonlók, hanem inkább azokra, amik tabunak számítanak, és amikről nem beszélünk. Példának mondanám azt, amikor a terhesség vége felé villámcsapásszerű fájdalmat érezhet egy anyuka az intim területen, hiszen a test felkészül a szülésre.

Szokták mondani, hogy van szülés utáni depresszió, de van szülés utáni dühkitörés is. Nálam ez sokkal intenzívebb volt, megviselte az egész családi dinamikát. Az egy nagyon kemény időszak volt. Erre nincs igazán gyógymód, teret kell adni az anyának, hiszen sokszor háttérbe szorulnak a saját igényei is.

Aztán arra sem számítottam, hogy ennyire gyakran megébrednek a babák. Óránként felkeltem minden éjszaka, és nagyjából négy év kellett elteljen, hogy azt mondhassam: átaludtam az éjszakát, majd még körülbelül két év, hogy azt mondjam, most már normális az alvásom. Permanensen fáradt voltam, de most kezdtem el érezni, amikor a nagyobbik gyerekem hatéves, a kisebb pedig öt, hogy elég jól érzem magam, bírom a terhelést és mindent.

– Volt benned egy vágy, hogy ezt újra átélve harmadik baba is legyen?

– Hosszú ideig érlelődött bennem a vágy és az érzés, hogy én szeretnék egy harmadikat. Azt tapasztaltam, hogy akárhányszor gyereket látok, könnybe lábad a szemem, és jön az az érzés, hogy ezt már nem fogom még egyszer átélni. Ettől mindig meghatódom, és egyszer csak megkérdeztem magamtól: de miért ne?

– Mennyire egyezett meg a valóság azzal, amit eddig elképzeltél a babázásról?

– Semennyire. Minden tündérmese kipukkadt számomra. És érdekes, mert több emberrel beszéltem erről, és annyira különbözőek a megélések. Nem hiába mondják, hogy nincs egyforma terhesség és szülés, hiszen tényleg nincs. Minden anyuka másképp éli meg ezt az egészet.

Régebben úgy gondoltam, van egy séma, ami a leggyakoribb, és minden más kivétel. De most inkább azt tapasztalom, hogy csak kivételek vannak.

– Volt olyan dolog, amiről úgy érzed, kevesebbet beszélnek, mint kellene?

– Abszolút minden. A társadalom nagy részét szerintem nem érdekli az a téma, hogy hogyan is érzi magát, hogyan boldogul egy anyuka. Eleve az is probléma, hogy egyes bölcsődékbe hároméves kortól lehet beadni a gyermeket, míg a szülési szabadság két év. Felmerül a kérdés: és akkor azt az egy évet hogyan oldjuk meg? Ez logisztikai katasztrófa.

Nem is beszélve a lelki témájú dolgokról. A kapcsolatban is minden átrendeződik, és alkalmazkodnunk kell egymáshoz. Nemcsak az apukának kell engednie, hanem az anyukának is, mindketten formálódunk.

– Volt olyan időszak, amikor lelkileg nehezebb volt számodra? Hogyan élted meg?

– Egész végig nehéz volt, még most is az. Minden nap egy kihívás, csak most már vannak eszközeim. Tudom, mire van szükségem, és tudom, mire van szüksége a páromnak is ahhoz, hogy mi ketten egy jól működő rendszert alkossunk, ami szükséges ahhoz, hogy jól fel tudjuk nevelni a gyermekeinket. Folyamatos nyüzsgés van, folyamatosan nyivákol valaki valamiért, de ez egy kaland.

Sokszor arra gondolok, hogy most lehet, hogy nehéz, viszont pár év múlva már hiányozni fog. Már most is hiányzik a nyüzsgés, hogyha a gyerekek a nagyszülőknél vannak egy-két napra.

– Éreztél már olyat, hogy egyedül vagy ezekkel az érzésekkel?

– Nem, hiszen az interneten sok anyuka leírja a tapasztalatait és az érzéseit. Csak mind olyan messzire vannak, olyan megfoghatatlanok. Biztos, hogy a közelemben is vannak anyukák, akik ezekkel azonosulnak. De anyaként nehezebb barátkozni is, hiszen mindenkit lefoglal a gyermeke és a családja.

– Volt-e bűntudatod vagy bizonytalanságod anyaként?

– Egyfolytában. Minden létező dolog miatt. Hogy most miért nem voltam kellően kedves vele, hiszen öt perce még az voltam. Próbálom leszoktatni magam arról, hogy mindenért hibáztassam magam. Lehet, hogy túl nagyok az elvárásaim magammal szemben. Viszont amikor látom a gyerekeken, hogy vidámak, jókedvűek, este pedig megölelnek lefekvés előtt, majd mosolyogva alszanak el, akkor rájövök, hogy valamit csak jól csinálunk.

– Mi segített átvészelni a nehezebb napokat?

– Nincs olyan, hogy megnyomok egy gombot, és minden helyrejön. Én olyan ember vagyok, akinek nehezére esik elfogadni a segítséget. Ezért hiába jön a férjem, és hiába jön a nagymama, attól még nem simul el bennem minden stressz. Ami számomra segített, az a pillanat volt, amikor elkezdtem csökkenteni az elvárásaimat magammal szemben. Ekkor kezdett el ez a tipikus anyai bűntudat is alábbhagyni.

Nehéz volt ez a felismerés, viszont eljött az a pont, amikor rájöttem: ennyi a jelenlegi határom, ennyit tudok teljesíteni, és ennyi talán elég is.

– Mennyire érezted magad támogatva a környezeted által?

– Nagyon. Azt mondhatom, hogy mindenki támogató volt.

– Ki volt a legnagyobb segítséged ebben az időszakban?

– A férjem, az édesanyám, az anyósom és persze a nagypapák. Az egész családot mondanám. Illetve van egy nagyon jó barátnőm, akivel közel húsz éve tart a szoros barátságunk, rá is számíthatok mindenben.

– Volt olyan reakció másoktól, ami különösen rosszulesett?

– Biztos, hogy volt, viszont most hirtelen nem tudok felidézni semmit. Lehet, hogy pillanatnyilag rosszulesett, de idővel lekopik. Végül is én tudom, hogy nekem és a gyermekeimnek mire van szüksége.

– Idővel változtak ezek az érzések? És ha igen, hogyan?

– Utólag mindenki bölcsebb, és visszatekintve látja, mit tehetett volna másképp. De ez azért van, mert annyit tapasztaltam az évek során arról, hogy hogyan lehet könnyebben megélni az anyaságot és kezelni a helyzeteket. 

– Találtál olyan dolgokat az életben, amik segítettek visszatalálni önmagadhoz?

– Igen, számomra a fotózás. Ez rángatott vissza a valóság talajára. Hogy lássam, ki is vagyok, hogyan nézek ki. Otthon sokszor csak azt látom, hogy zsíros a hajam, fel vagyok öltözve egy szakadt pizsamába, és két baba lóg rajtam, az egyik felemen tejfolt, a másikon babapép. Persze ez is a valóság része, de nem szabad elfelejtenem, hogy amikor kisminkelem magam, és a kamera elé állok, akkor egy erős, vonzó nő vagyok, akire jó ránézni. Azt is el kell fogadnom, hogy ez is a valóság része.

Mi, anyukák folyamatosan fotózzuk a gyermekeinket, viszont mi magunk ritkán vagyunk a fényképeken. Szerintem ez sokaknak fájdalmas pont, hiszen amikor látunk egy képet, amin mi is rajta vagyunk, utólag mindig azt kérdezzük: miért nem vagyunk rajta gyakrabban?

Rengeteg olyan fotóm van, amit akkor, abban a pillanatban nem szerettem, mert nagy volt a pocim, vagy valami nem tetszett. Viszont amikor utólag visszanéztem, pár év távlatából már értékeltem azt, amit láttam.

– Mit tanultál önmagadról ebben az időszakban?

– Megtanultam, hogy mindenhez képes vagyok alkalmazkodni, és képes vagyok bármilyen nehézséget legyőzni. Azt is megtanultam, mennyire jó dolog segítséget kérni, illetve elfogadni. Azóta sokkal szebb az életem. Nem egyedül élünk ezen a hatalmas bolygón, hanem társas lények vagyunk. Mindig van egy közösség, ami a miénk.

– Mit mondanál annak, aki most készül anyává válni?

– Kösd fel a gatyád, mert rosszabb lesz, mint bármi, amire számítasz, de egyben szebb is, mint bármi, amit el tudsz képzelni.

– Egy szóval fogalmazd meg az anyaságot!

– Élmény. Egy gazdag élmény, tele hepehupákkal.