Tekla nénivel rendszerint az egyik lakótelepi üzletben futottunk össze – igaz, a száguldó „üzemmód” csak engem jellemez, hetvenes évei elején járó ismerősömet semmiképpen sem. Azok közé a környékbeliek közé tartozik ez a mindig elegáns, barátságos asszony, akikkel a közös mozgástér hozott köszönőviszonyba, onnan pedig már csak egy szusszanás választ el a párbeszédtől. Az ő esetében akkor indult ez el, amikor a bevásárlósorban maga elé engedett.
– Nyugdíjas vagyok, van időm – mondta ki az örök hiánycikkemre utaló varázsszót. Pedig az én kosaramban sokkal több minden sorakozott, ő csak egy becsomagolt fagylaltot választott a jeges finomságokkal telepakolt hűtőládából, és az édesség hamar olvadozni kezdhetett a zárt térben. Megvártam, hogy ő is kifizesse az árut, a csomagmegőrző szekrényekből így már együtt bányásztuk ki a holmiinkat. Be volt osztva az időm, ahogy az hétköznapokon lenni szokott, de van az a helyzet, amikor kimondottan jólesik átírni a terveket. A közeli játszótér egyik padján telepedtünk le, Tekla néni pedig szinte kérés nélkül mesélt, mesélt.
– Az eddigi életem főleg a munkáról szólt, pihenés, szórakozás kevés jutott. Nem panaszként mondom, mert jó, hogy volt kiért törekedni, küszködni. Fiatal voltam még nagyon, alig huszonnégy éves, amikor megromlott a házaséletem, hát igen, az ital, az ellen nincs gyógymód, ha az ember nem akarja, hogy legyen. Az én uram sem akarta, pedig megvolt mindene, ami egy nyugodt élethez kell. Jól keresett, és szerette is mindenki a munkahelyén, talán túlságosan is. A „mérnök úr” pedig napi szinten gyakorolta a nagyvonalúság művészetét, de leginkább fizetésnapokon, amikor a fél jövedelméből a bajtársak szomjúságát csillapította. Mielőtt összekötöttük volna az életünket, megegyeztünk, hogy ő lesz a családban a pénzkereső, én pedig a biztos háttér, tehát elengedem a karrierépítéssel kapcsolatos álmokat, és arra összpontosítok, hogy a megszületendő gyermekeinknek meleg otthont teremtsek. A férjem alkoholproblémái miatt azonban végül a többesszám meghiúsult, mindössze egy lányunk született. Négyéves koráig bírtam a szeszszaggal átitatott mindennapokat, aztán léptem egy nagyot, mégpedig kifelé az ajtón, a kezembe csimpaszkodó gyerekemmel együtt. A nővéremhez költöztem egy közeli faluba. Ő nem sokkal azelőtt özvegyült meg, így egyedül élt a két lányával, egyikük egy, a másik három évvel volt idősebb az én „bogárkámnál”. Nagyon szép egymásra találás volt az övék, így a lányom az unokatestvérei személyében hirtelen két tiszta szívű testvért kapott. A nővérem, szegény, tűzről pattant teremtés volt, nem is hagyta egy percig sem, hogy magamba roskadjak. Egy-kettőre munkát szerzett nekem a falu kisboltjában, és ezzel megfosztott az apátiába zuhanás minden esélyétől. Végre dolgozhattam, és ettől minden megváltozott körülöttem és főleg bennem. Igaz, egykor nem ez volt számomra az álomállás, hiszen sokáig gyógyítói pályára készültem, de a tudat, hogy önálló keresetem van, és nem függök senkitől, pláne nem egy önkényeskedő férfi kénye-kedvétől, idővel szárnyakat adott. A nővérem biztatott, hogy a férjemmel közösen vásárolt lakásunkból követeljem a részem, és ne hagyjam, hogy elmaradjon a gyermektartással, de én örültem, hogy végre megtisztult a jelenlététől az életem, így eszem ágában sem volt szót fogadni. Azt hiszem, köztem és a testvérem között ez volt az egyetlen vitatéma, amikor pedig egy agyvérzés miatt 37 évesen magatehetetlenné vált, ez is feledésbe merült. Akkortól kezdve az ő lányainak is én viseltem gondját, hiszen egyikük sem volt még nagykorú, közben dolgozni jártam, vezettem a háztartást, és természetesen a nővéremet is ápolgattam, ahogy tudtam. Erre az időszakra visszagondolva, olyannak látom magam, mint aki szó szerint megtáltosodott. Talán az is történt a Fennvaló segítségével. Csakis Tőle jöhetett a végtelenül megerősítő gondolat, hogy végre meghálálhatom a nővéremnek, hogy befogadott a bajban, és kiállt értem, valahányszor a volt férjem bedörömbölt a közös otthonunkba, hogy hazarángasson a gyerekemmel együtt.
– Mennyi ideig szorult ápolásra a néni testvére? – kérdeztem.
– Kereken hét évig. Sosem sikerült igazán felépülnie, és a hetedik esztendő elteltével fogta magát, és egyik napról a másikra a rá jellemző hirtelenséggel távozott el a földi világból. Akkor már egyik lánya sem lakott otthon, mindketten egyetemre jártak, és az én egyetlenem is oda készült. Sikerült is neki elsőre a felvételi, így egyszer csak azon kaptam magam, hogy egyedül maradtam abban a nagy házban. Sehogy sem találtam a helyem, hát gondoltam egy merészet, és visszaköltöztem a városba. Mivel volt kellő szakmai tapasztalatom, rövid idő alatt el tudtam helyezkedni a kereskedelemben. Saját lakásra, persze, nem telt a fizetésemből, de egy takaros albérletre annál inkább. A mai napig is ott lakom. Megszerettem azt a kicsi garzont, és most, hogy néhány éve bevonultam a nyugdíjasok táborába, van időm szépítgetni. A lányom megtalálta a helyét Kolozsváron, ő is és a fogadott vagy inkább „befogadó” testvérei is ott élnek, csak látogatóba jönnek néha haza. A nővérem házát lezártam, de amikor itthon vannak a gyerekek, erőt szoktam venni magamon, és el-elmegyek velük kitakarítani. Még nem döntötték el a lányok, hogy megtartják-e vagy értékesítik az édesanyjuk egykori otthonát, de szerintem előbb-utóbb túladnak rajta. Megértem őket, hiszen fiatalok, gondolniuk kell a jövőjükre, és egy ház ára sokat segíthet az elindulásban. De nem akarok arra gondolni, hogy egyszer majd mások lakják be azt a helyet, ahol sokáig úgy voltam boldog, hogy nem is tudtam róla.
