Szólnunk kell a képekről is

Tavaly őszi megjelenése óta egyre szélesebb körökben

gyűrűzött szerteszét báró Kemény Jánosné önéletrajzi könyvének visszhangja. Az előzetesen beharangozott Szépmíves-kötetet* nagy várakozás előzte meg, ilyenkor előfordulhat csalódás is, de csakis jókat, elismerést, dicsérő szavakat lehetett olvasni, hallani róla azóta is. Joggal kezdődik ekképp a hátsó borítón a tömör ismertető: „Az egyik legfontosabb erdélyi női emlékírás Augusta Paton önéletrajza, amelyben a két világháború közötti és az azt követő időszak páratlan krónikáját olvashatjuk Görögországtól Erdélyig.” Tényleg rendkívüli, kellőképpen egyéni, személyes, egyben közösségi sajátosságokat is felmutató, hiteles korrajz, embersorsok szubjektíven tárgyilagos, életteli krónikája. Nagyszerű dolog, hogy előkerült a kézirat, és többen akadtak, akik ügyet láttak benne, feldolgozták, méltó keretbe, elegáns kötetbe emelve közkinccsé tették. A könyvhöz fűződő eddigi benyomások, észrevételek egyértelműen kedvezőek, és joggal, a kiadványról szóló médiaanyagok nevesítették mindazokat, akik a sikerhez hozzájárultak. Az írások nyilván a szerzővel foglalkoznak a legrészletesebben. Eléggé rácsodálkoznak, hogy ilyen érdekesen, színesen, az első részben regényesen, a másodikban szikárabban, tömörebben, de mindenképpen őszintén, bensőségesen és szókimondón tud írni, mennyi emberség és mekkora emberismeret, -szeretet volt benne, és micsoda erő, életkedv! Az eddigi köztudat szerint ő inkább csak felsejlett valahol szeretett társa, Kemény János és a helikoni nagyságok árnyékában. Mostantól róla is sokkal többet tudunk, de több szállal és közvetlenebbül kapcsolódhatunk az egész Kemény családhoz, Marosvécshez és népéhez, az erdélyi arisztokráciához is. Augusta Paton gyermek- és ifjúkorának helyszínei, Görögország, Skócia, Anglia, majd a későbbiek, Párizs, Magyarország is élménygazdagítón jelen vannak az emlékirat lapjain. És számos különleges egyéniség. Persze sajnáljuk, hogy az 1945 utáni korszak aránytalanul rövidebben jelentkezik a könyvben, mint a korábbi, de ez is érthető, hiszen ez az éra hozta számukra a legtöbb rosszat, megpróbáltatást. Nem volt az olyan idő és társadalom, amikor részletes naplót írt volna az ember. Az olyanok meg, akiket önhibájukon kívül folyamatosan büntettek, pláne nem. De minderről már eleget cikkeztek a recenzensek, ne mélyedjünk bele. Kevesebb szó esett azonban a kötet képanyagáról. Pedig annak is megvan a maga értéke, üzenete, közlendője.

Augusta Paton finom, görögös szépségű lánykori portréjával együtt, amely a borítólapon egyből magára vonja a tekintetet, félszáz korabeli felvétel szerepel a kiadványban. Az egyik unoka, Kemény Endre és az Erdélyi Helikon – Marosvécsi Helikoni Alapítvány bocsátotta a szerkesztők s a kiadó rendelkezésére. Arcokról, emberekről, élethelyzetekről, csoportokról, tájakról, épületekről készült fotók, életképek, társadalmi és életjelenségek, hangulati elemek rögzítései, dokumentumértékű fotós felvételek. Többségük régi, sok évtizedes fénykép, a családi hagyatékból válogatták. Sok a datálatlan, de azok is nagyjából behelyezhetők bizonyos időszakba. A múlt század első évtizedeibe például, amikor Marosvécsen még szokásban volt, hogy hosszú gólyalábakon halásztak a Marosban. Vagy amikor még nem jártak be s ki nyaranta íróemberek a várkastély oroszlános kapuján. De már arról is van fotó, amint Augusta bátyja, a daliás John Paton felpattan oldalkocsis motorjára a bejárat előtt. Ezen sem látható dátum, az emlékezésekből azonban kiderül, mikor is volt az a pillanat. És láthatók emlékképek Rodosz, Kalimnosz szigetéről, Marathónból, Spártáról, Skóciából is. A fotók többsége viszont Kemény János és Kemény Paton Augusta közös életét örökítette meg. Időrend is felállítható, az 1923-as gyekei esküvői felvételtől az egymást követő gyerekáldásokig. Hárman, négyen, hatan néznek szembe a kamerával. Kirándulások, vadászatok eseményei, vécsi, dédabisztrai, galonyai, andronyászai kiruccanások családdal, barátokkal. A helikoni találkozók, például az 1927-es, ahol a fotó tanúsága szerint huszonnégy jeles tollforgató örült a közösen eltöltött napoknak. A házaspár késői éveiből is maradt fenn felvétel, bizonyára 1970-ből származik az utolsó. A szerző ’77-es párizsi látogatásáról is maradt fenn fotográfia. Természetesen a képek minőségét meghatározta, hogy mikor, milyen géppel készültek, milyen papírra rögzítették, és így tovább. A mai eszközökkel fel lehetett javítani a felvételeket, hol sikerülten, hol kevésbé. Ez mondathatja a nézővel azt az elpufogtatott szentenciát, miszerint a „kevesebb több lett volna”. Valószínűleg hasznosabb megoldás lehetett volna, ha a betervezett fotóanyag felét kihagyják, és egész oldalnyira nagyítják fel a képeket. Akkor a sokalakos, csoportos felvételeken is jól felismerhetők lennének egyes szereplők. Így az olvasók bosszúságára csak kevesen azonosíthatók a képen. Persze van olyan ritka felvétel, amely más kiadványból már ismerős lehet, de jobb az, amikor abból a könyvből tudsz meg minél többet, amit éppen olvasol. Ettől eltekintve képi függelékeivel teljes a kötet, létrehozói rászolgáltak a dicséretre.

*Báró Kemény Jánosné Augusta Paton: Önéletrajzi emlékezések, Szépmíves Kiadó, 2018