Szólj ötágú síp!

Három napig a Nemzeti Múzeum és a Kálvin tér, a Ráday utca volt Budapest szíve. Május 19-20-án zajlott a Múzeumok majálisa, közben ugyancsak péntektől vasárnapig a IX. Református Zenei Fesztivál, a református egység ünnepe.

Az ötszáz fős fesztiválkórus

Három napig a Nemzeti Múzeum és a Kálvin tér, a Ráday utca volt Budapest szíve. Május 19-20-án zajlott a Múzeumok majálisa, közben ugyancsak péntektől vasárnapig a IX. Református Zenei Fesztivál, a református egység ünnepe. Kitűnő egybehangoltság jellemezte a két rendezvényt, mert a múzeumok majálisának nagy látogatottsága mellett az ország minden részéből, nemkülönben a határokon túlról is összesereglettek a református kórusok és bemutatták a Múzeum lépcsőjén egyházi énekeiket. Felemelő volt mindezt zenekari kísérettel hallani, és úgy, hogy a hallgatóságból nagyon sokan megható szépen kapcsolódtak be a hatalmas kórus énekébe. Igazi egységünnep volt tehát, bár a sátrakban kiállító és rengeteg gyermeket foglalkoztató muzeológusokat nem lehetett megtapsolni, látható volt, hogy nemhiába hozták ki ide féltett gyűjteményük darabjait. A gyerekek is remekeltek a sok interaktív programban, kémiai laborkísérleteket mutattak be nekik, anatómiai maketteken vizsgálhatták az emberi testet, legóztak a kisebbek, a sátrakban felállított játszóasztalokon rajzoltak, kérdésekre válaszolva nyereményekért harcoltak. Friss szikvizet (szódavíz) ihattunk, egy most is működő, régi szódavizes kisműhely tulajdonosa állította fel és működtette.

A 40 éves metrónak is van már múzeuma, de nem sok kell hozzá, hogy a még működő első metrókocsik is muzeális tárgyakká váljanak. Egyelőre örüljünk, hogy az annak idején rekordgyorsasággal, két év alatt (1894-1896 között) elkészült kis földalatti (a kontinens első földalattija) most is csodásan működik, elvisz a Vörösmarty térre, az Operához, tiszta és kellemes a peronja, a lépcsője, és nagyszerűen kapcsolták be annak idején a Deák téri metróállomáson a teljes földalatti-forgalomba. A Széll Kálmán téri mozgólépcső 38,4 méter mélyre visz le. Nagy erőfeszítéssel, anyagi gondokkal, de korszerűsítik a 2. metróvonal vágányait. Dübörögnek, zörögnek a régi kocsik kerekei, de a budapestiek nagy türelemmel, fegyelemmel várják, hogy a megszokott rend és biztonság uralkodjék a földalatti-közlekedésben.

Ki látott már kalap- és sipkamúzeumot? – mert olyan is van. A nagydorogi önkormányzat létesítette a gyűjtő Stockinger Artúr plébános és a Riedel család hagyatékából. A kalapok, sipkák távoli népek szokásait, a tájhoz igazodó és honi anyagokból készült fejfedőket, a magyar kalapviselet érdekes és jellemző példányait ez a muzeális emlékszoba nagyon ötletesen mutatja be, suba, cifraszűr, parádéskocsis-öltözetekkel együtt. De van itt török, skót és indián viselet a hozzá tartozó kalappal, székely szalmakalap, tübitejkagyűjtemény, londoni keménykalap.

A műszaki, technikai jellegű, az ősi mesterségek összegyűjtött dokumentumai mellett nagy volt az érdeklődés az irodalmi múzeumok, emlékházak, képzőművészek alkotóműhelyei, kiállítósátrai iránt. A Színháztörténeti Múzeum, a kastély- és kúriamúzeumok is jelen vannak.

A Koppányi aga testamentuma, a Zsellérek, ifjúsági regények és sokunknak kedves állatregények szerzője, Fekete István (1900-1970) emlékét könyvei mellett a Dombóvári Múzeum őrzi. A Vuk, a róka, Kele, a gólya, Csí, a fecske, legkedvesebb állathősei, szereplőinek modelljei láthatók itt, Bogáncs kutya pedig állítólag élőben fogadja a vendégeket.

Ottlik Géza emlékére egész évben, születésének 100. évfordulója lévén, Kőszegen, Budapesten és Gödöllőn rendeznek kiállításokat, elsősorban a Petőfi Irodalmi Múzeum átfogó szervezésével. Kőszeg minden kulturális intézménye és a volt katonaiskola, amely Ottlik regényének, az Iskola a határonnak helyszíne volt, novemberig fogadja a csoportos látogatókat, és szállást is biztosít kérésükre. Ottlik remekművéről már eddig is számos helyszíni rendezvényt, felolvasást, kirándulást szerveztek, pályázatot írtak ki, amelynek nyertesei brüsszeli meghívást kaptak, és látogatást tesznek az Európai Parlamentben. A Petőfi Irodalmi Múzeumnak, a kőszegi Jurisics-várnak és a Gödöllői Városi Múzeumnak itt vannak a majálison munkatársai, hogy hívogassák rendezvényeikre „a kor kultuszregényének”, a magyar próza huszadik századi nagy íróegyéniségének tiszteletére rendezendő műsorokra.

Megismerjük a bemutatkozósátorban a tápiószelei Blaskovich Múzeumot, amely az ország egyetlen, a második világháborút berendezésével is sértetlenül átvészelő kúria múzeuma. Tápiószele Pest megyében van, múzeuma egy csodálatosan szép és gazdag nemesi kúriát szemléltet a 19. századból. A magyar köznemesség tárgyi emlékanyagát őrzi. Alapítói a műgyűjtő Blaskovich család tagjai, egyrészt régészeti tevékenységükről és műgyűjtő munkájukról váltak nevezetessé. Blaskovich Gyula (1843-1911) szerepeltette először nyilvánosság előtt magángyűjteményét Nagybányán már 1889-ben. Fiai, György és János tovább gyarapították, ebből szerveztek állami múzeumot 1952-ben. Jó tudni, hogy 1923-ban Tápiószentmártonban szkíta fejedelmi pajzsot találtak a régészeti munkák során, az 1938-1953 közti időben Tápiószelén szkíta temetőt tártak fel. A kúriamúzeumban, hét teremben az ebédlőtől az empire szalonig és a családfő dolgozószobájáig minden eredeti. A falakon Kisfaludy Károly, Barabás Miklós és híres olasz valamint németalföldi iskolák remekei. Mindezt jó lenne a helyszínen látni, de a múzeum bemutatkozója a sátorban is jó ajánlás, meggyőző előzetes.

A pápai Kékfestő Múzeum standján és a „kézművesek utcáján” sorakozókon szebbnél szebb, azaz jobbnál jobb használati tárgyak, természetes anyagokból készült takarók, játékok, ezüst ékszerek, gyöngysorok kínálkoznak. Minden a legjobb minőségben, iparművészeti színvonalon. Igazi hungarikumok. De a legjobb, hogy a nézelődők, a vásárlók elbeszélgetnek az iparosokkal. Nemcsak az eladás kedvéért, inkább a szép tárgyak készítéséről.

Évről évre szebb és gazdagabb kínálattal szervezik a múzeumok majálisát, minden magyar emlékház, kastély és megyei vagy városi múzeum közös ünnepét.

A közönség, fiatalok, öregek, sok-sok gyermek a kert zöld pázsitjára letelepedve hallgatja a Református Zenei Fesztivál egyesített kórusának előadását, a régi egyházi énekeket, zsoltárokat, ezúttal zenekari kísérettel. 500 fős kórus Mendelssohn-kánont, a 134. genfi zsoltárt, a 89. genfi zsoltárt, végül a Magyar éneket adja elő. Ott vannak a tordaszentlászlóiak, a Kolozsvári Református Kollégium kórusa,a svéd Chorus Ena, a pasaréti Torockó utcai templom vegyes kara, a Debreceni Református Kollégium kántusa, kárpátaljai és kézdivásárhelyi kórusok, és még sokáig sorolhatnám. A nézők, a füvön ülők kezében is az énekek refrénjének szövege, hogy együtt énekeljenek a hatalmas kórussal. Ki is tűnnek kitűnő énekhangok, buzgón, lelkesen csatlakoznak a kórushoz. Felemelő mindez. Egy főváros népe az értékek, a hagyományok megőrzőinek kiállításán együtt énekel, szórakozik, és végül a Szózat eléneklésével megpecsételi ezt a hangulatot, ezt a találkozót.

110 múzeum, 60 kézműves és 500 fős fesztiválkórus volt jelen a múzeumok majálisán a Nemzeti Múzeum kertjében. Szimbolikus helyszínen, a nemzet történelmének, ünnepeinek fővárosi helyszínén a több tízezer látogató, résztvevő megérezte a Belső Ferencváros szerető fogadtatását.