Sanyi bácsi két keréken veszi be mindennap a lakótelepet, a csorgóról forrásvizet hoz – igaz, azt csak két-három naponta –, a piacról friss zöldséget, gyümölcsöt és házi tojást. Nem kell sietnie, hiszen az életritmusát saját maga diktálja önmagának, vagyis inkább csak hagyja, hogy szép egymásutánban eljussanak hozzá az ajándékpercek és -órák. Mindent így él meg, mintha a létezés szeretetbe csomagolt meglepetések sorozata lenne. Hogyan születik vagy inkább fejlődik ki valakiben a hálaadásnak ez az ösztönös, lélegzésszerű formája? – tettem fel magamban gyakran a kérdést az idős férfi láttán, míg végül a válaszok is megérkeztek.
– Amíg kicsik voltak a lányaim – idézte fel a régmúltat sokáig tervezett beszélgetésünk kezdetén –, én voltam a szolgálatos szórakoztató. Minden délután, amikor hazajöttem a munkából, kiadtam a vezérszót, hogy „öltözééés”, és húsz perc múlva már fel is kerekedtünk a három aprósággal. Hol a Somostetőre, hol a Víkendtelepre vittem őket, de a közeli erdőt is gyakran célba vettük. Ott aztán elvarázsoltam a csapatot a természetről – fákról, madarakról, bogarakról – szóló meséimmel, azzal a kincset érő tudással, amit annak idején, vidéki gyerekként, édesapámtól kaptam. Hosszú órákra le tudtam kötni a kicsik figyelmét a tanításaimmal, számomra akkoriban ez volt a tökéletes boldogság. A feleségem rendszerint el volt foglalva az otthoni és egyéb teendőkkel, így ő szinte soha nem tartott velünk, de mi nélküle is nagyon jól megvoltunk. Tudom, hogy furcsán hangzik, de tényleg így volt, és talán ezért is vészeltük át viszonylag könnyen azt, amikor a gyermekeim édesanyja egyik napról a másikra kitáncolt az életünkből. Szerencsémre mindhárom lányom inkább apás volt, így – reményeim szerint – egyiküknek sem okozott a veszteség feldolgozhatatlan traumát.
– Miért ment tönkre a házasságuk? – szóltam közbe.
– Elég banális volt a kiváltó ok, a rendszerváltás után sokan szembesültek hasonló helyzetekkel, az igazi motiváció azonban minden bizonnyal mélyebben rejlik. De, hogy ne titokzatoskodjam tovább, inkább elmesélem. Amikor megnyíltak az országhatárok, mindenki, akinek hiányérzete volt itthon, nekiiramodott a nagyvilágnak. A feleségemet az unokahúga csábította ki Magyarországra a kilencvenes évek legelején. Úgy volt, hogy csak rokoni látogatásra megy, de aztán egykettőre megvetette a lábát az idegen földön, munkát talált, és már esze ágában sem volt hazatérni. Ha elkezdem elemezni az együtt töltött tizennégy évünket, be kell látnom, hogy ő mindig is elvágyódott innen. Valószínű, hogy az első gyerekünk érkezése tartotta mellettem, aztán jött a másik kettő, így látszólag egyre erősebb volt köztünk a lelki kötelék, de csak látszólag. Őszintén szólva nem tudom, volt-e velem bár egy egészen rövid boldog időszaka, ilyesmin azonban nem is szoktam töprengeni. Az biztos, hogy a kapcsolatunk kezdetén egy szerelmi csalódásból keresett nálam gyógyulást a feleségem, aztán valahogy megmaradtunk egymás mellett, persze csak egy ideig.
– Mekkorák voltak a gyerekek, amikor az édesanyjuk kiment külföldre?
– A legnagyobb 13 éves volt, a középső 10, a kicsi 7, ő akkor kezdte az első osztályt. Nem volt egy „sétagalopp” mindhármukra egyformán figyelni, minden téren gondjukat viselni, de a segítségükkel valahogy sikerült. Nagyon erős szövetség volt a miénk, nagyrészt ennek köszönhetem, hogy nem buktam meg a „vizsgán”, amit nyugodtan nevezhetek életem egyetlen igazi megmérettetésének. Persze a szomszédok is sokat segítettek, és a rokonoktól is jött támogatás, még a feleségem szüleitől is, akik azelőtt sohasem tartottak méltónak a lányukhoz, de az unokák miatt legyőzték az ellenszenvüket, vagy legalábbis ezt érzékeltették velem. Egy valóságos szeretetháló fonódott fölénk és körénk abban az időszakban, így tulajdonképpen esélyünk sem volt magunkba roskadni. Azt mindenesetre megfogadtam magamban, hogy nem hozok új asszonyt a házhoz, és ezt sokáig sikerült is betartanom.
– Nem is érezte szükségét egy társnak?
– Amíg a lányokkal közös volt az életterünk, egy percig sem gondoltam ilyesmire. De miután mindhárman kirepültek – a két nagyobbik Kolozsvárra ment egyetemre, a kicsi Magyarországra, abba a városba, ahol az édesanyja él –, mintha egyből kihűlt volna a lakás. Régi kollégák, barátok unszolására elkezdtem társaságba járni, így ismertem meg a világ leggyönyörűbb asszonyát, akivel aztán majdnem nyolc évig éltünk együtt. Szép, őszi szerelem volt a miénk, csendes és megtisztító. Akkor már a lányoknak is külön családjuk volt, és őszintén örültek a boldogságomnak. Egy szörnyű diagnózis vetett ennek véget, ami az élettársamnál erősebbnek bizonyult. Élete utolsó hónapjaira ágyba kényszerítette a gyomorrák, én persze mellette maradtam, és ápoltam az utolsó percig. Három év telt el az eltávozása óta. Kezdetben kimondhatatlanul nehéz volt elviselni a hiányát, és visszaszokni az egyedüllétbe, de egy ideje úgy érzem, sikerült talpra állnom. Gyerekkoromban nagyon szerettem biciklizni, a későbbiekben ez valahogy kimaradt az életemből. Tavaly ősszel gondoltam egyet, és kimentem az ócskapiacra, hogy megnézzem, van-e ott nekem való kerékpár. Hazafele már biciklin jöttem. Azóta ez a jó öreg járgány lett a leghűségesebb szövetségesem. Amikor reggelente útnak indulok vele, valahogy biztosan tudom, hogy csupa jó dolog történik majd velem, és rendszerint így is szokott lenni. Most is milyen szép az idő, még ha kicsit borús is, ráadásul egy jó beszélgetés is megadatott. Kell ennél több? Nekem biztos, hogy nem – vonta meg kisfiúsan a vállát Sanyi bácsi, aztán gondos mozdulatokkal oldotta fel a zárat a közelben várakozó útitárson. A piac fele vették az irányt.
