Vesztes város vagyunk. Hogy a veszteség gyökerei a márciusi eseményekből erednek-e, részben egyet kell értenünk ezzel, de nem lehet eltekinteni egyéb tényezőktől sem. Egy biztos, ha akarjuk, ha nem, Marosszék „fővárosának” minden esélye megvan arra, hogy a diktátor által elképzelt úton haladjon tovább.
Vesztes város vagyunk. Hogy a veszteség gyökerei a márciusi eseményekből erednek-e, részben egyet kell értenünk ezzel, de nem lehet eltekinteni egyéb tényezőktől sem. Egy biztos, ha akarjuk, ha nem, Marosszék „fővárosának” minden esélye megvan arra, hogy a diktátor által elképzelt úton haladjon tovább. A jól kitervelt és sikeresen végrehajtott asszimiláció „gyümölcse” most érik be igazán. A szaporodó gyűlölet és elutasítás falát pedig a magát vesztesnek érző magyarság és győzelmét kiélvezni óhajtó románság között nem sikerült lebontani, s megnyugtató megoldást az ország uniós tagsága sem hozott. A képlékeny alapon minden valamire való szándék elbukik, s a helyzetet a politikusok folyamatos acsarkodásai tovább rontják. A fő mester ebben a bukott kormánypárt parlamenti képviselője, aki kifogyhatatlan a rosszindulatú nyilatkozatokban. A sárdobálásban a polgármester is élen járt, most pedig sértve érzi magát, hogy nagyra törő elképzeléseit nem válthatja valóra, holott korábban ő sem volt partner a regionális együttműködésben, s például a repülőtér támogatásában sem.
Ha a fejlődésben lemaradt, vigasztalódhatnánk azzal, hogy az orvosi egyetem hírneve emeli magához a várost, de ebben is vesztesek vagyunk. Más egyetemek régen leköröztek, a tudományos kutatás terén mindenképpen, míg nálunk a gyűlölködés, a magyar tagozat felszámolására irányuló törekvések uralják az universitas környékét. Az egyetem megtépázott glóriáját megsínyli a megyei sürgősségi kórház is, ami ellen a betegellátás, az emberi, szakmai hozzáállás színvonala miatt egyre több a panasz. Külföldi látogatók a folyosókon sűrűn jövő-menő, a kórtermekben órákat töltő romákat kapják lencsevégre, mintha az lenne a híresnek mondott egészségügyi intézmény jellegzetessége. Bár vannak még jól működő klinikák, ezek egyre inkább a kivételt erősítő szabállyá változnak, s a székelyföldi beteg, aki helyenként meg sem szólalhat anyanyelvén, fogadalmat tesz, hogy nem jön többet Vásárhelyre. Az egyszer már levitézlett egészségügyi főintéző pedig, aki regionális kórházat ígért a városnak, most nagy győzelemként könyveli el, hogy a napokban kormányhatározattal visszaalakította a Szív-érrendszeri és Transzplantációs Intézetet, ahonnan az orvosok egy része jobban fizetett magánklinikákra távozott. A Marosvásárhelyre tervezett regionális kórházból pedig csak egy porosodó makett maradt, amelyet üvegkalitkában őriznek a bejárattal szemben, mint az anatómiai múzeumban a félresikerült torzszülötteket.
S a „turizmus”, ami ötvenes sebességgel avagy a röptéren kígyózó, hosszas sorállás után kifulladva megérkezik hozzánk, mit talál? Egy „orosz” katona által őrzött viseltes városközpontot, egy patináját és árnyas fáit elvesztett színházteret, ahova ürülékeken át jut fel az aluljáróból, ha van gusztusa hozzá. Vagy megállhat a tér szomszédságában levő rendezetlen, piszkos parkolóban, gyönyörködhet a szétbombázott várudvarban, s ha netán a napipiac felé tartana, a városközpontban egy félig lebontott ház illemhelyével megy szembe. Kies Maros-parti településünk összezsugorodó iparát figyelembe véve, lassan arra leszünk „büszkék”, hogy a város határában ott pöfékel még a szocialista iparosítás és asszimiláció csúcsa, a vegyikombinát. És folytatódhat a szívátültetés is Marosvásárhelyen.
