Pitypang – 19 éves beszélgetőtársam ezt a nevet adta magának a történethez, amelyet igazi személyazonosságával semmiképpen sem osztott volna meg velem. Úgy éreztem, illik hozzá ez a virágszerep, hiszen minden rezdülése, gesztusa valahogy olyan áttetszőnek és szabadnak tűnt, mint az egyetlen lélegzettel szerteszét fújható szürkésfehér szirmok. Mégis megkérdeztem a névválasztás okát.
– A nővéremmel kiskorunkban minden nyarat az apai nagyszüleinknél töltöttünk a Nyárádmentén. Nem kezeltek minket mamámék úri vendégként, kaptunk munkát bőven a konyhában és az udvaron, hogy el ne unjuk magunkat, de a szabadidőnkben a miénk volt az egész falu, és persze a környező rétek, mezők. Sokat csavarogtunk a természetben, és a testvérem, aki ötödikes korától kertészmérnöknek készült, órákon át mesélt az utunkba kerülő növényekről. A legjobb barátnők – vagy ahogy mi mondtuk, BFF-ek, azaz Best Friend Foreverek – voltunk a nővéremmel, pedig négy év köztünk a korkülönbség. A közös falusi vakációkról ugrott be az, hogy most Pitypang legyek.
– Két szünidő között milyen volt az életetek? – kérdeztem.
– Anyuék szigorú beosztás szerint alakították a napjainkat, a vasárnap kivételével minden délutánra volt valami kötelező programunk: úszás, sakk, angol tanfolyam, nekem hetedik osztálytól román és matek magánóra is jutott. A nővéremnek mindig könnyebben ment a tanulás, a jegyei is jobbak voltak, így őt nem kötelezték arra, hogy érettségi előtt különórákat vegyen a vizsgatantárgyakból. Amint az várható volt, enélkül is összehozta a 9,50 fölötti médiát. Az egész család büszke volt rá, leginkább én, de aztán hatalmasat csalódtam benne. Mindig azt mondogatta, hogy itthon szeretne egyetemista lenni, és a Sapientia kertészmérnök szakára felvételizik, végül mégis másként döntött. Tizenkettedik osztályban kezdett járni egy osztálytársával, aki régóta tetszett neki, és mivel az a fiú Kolozsváron készült továbbtanulni, a nővérem a Babeş–Bolyai Tudományegyetemre jelentkezett biológia szakra. Nem is volt kérdés, hogy felveszik-e, így nyár végén szépen összecsomagolt, és kilépett az otthoni körből. A szüleink nem ellenezték ezt a lépését, sőt továbbra is el voltak ragadtatva a felnőtt lányuktól, én azonban elárulva éreztem magam. Éppen abban az évben fejeztem be a nyolcadik osztályt, és csak fokozta az elkeseredettségemet, hogy a gyenge matekvizsgajegyem miatt nem sikerült bejutnom abba a középiskolába, ahova szerettem volna. Anyuék kivételesen nem szidtak le a kudarc miatt, inkább bátorítottak, hogy ha jól tanulok, és elég magas lesz a jegyátlagom, a kilencedik osztály második félévében átmehetek álmaim líceumába. Egyébként nemcsak ők, hanem az akkori baráti társaságom is ezzel biztatott, de leperegtek rólam a szavak. Addig mindenki elég irányítható, megfelelni akaró személynek ismert, de a nővérem hiánya és a „semmire nem vagyok jó” érzés minden korábbinál erősebb megtapasztalása megváltoztatott. Ami ebben az időszakban következett, az még így, álnévvel sem részletezhető – halkult el Pitypang, aztán egy mély levegőt véve gyorsabb ritmusra váltott: – A lényeg, hogy még azon a nyáron bekerültem egy haveri körbe, ahol sok új inger ért, de semmiképpen sem építő jellegűek. Vonzott azoknak az embereknek a lazasága, az, ahogy élvezni tudták az életet, és nagyon szerettem volna én is olyan lenni, mint ők. Buliról bulira jártam velük, anyuéknak olyankor azt mondtam, hogy egy volt osztálytársamnál alszom. Mivel azelőtt sosem hazudtam, megbíztak bennem, elhitték a meséimet. Talán még örültek is annak, hogy a nővérem távollétében nem magányosodom el. Amikor aztán megkezdődött az iskola, a tanórák helyett is a haverekkel tölthető időt választottam. Így nem kellett sokáig várni a családi balhé kitörésére, anyuék ugyanis már gyanakodtak, hogy sosem beszélek az új osztályomról, és jegyeket sem kapok. Azt is furcsállták, hogy én, aki sosem szerettem rágózni, most egyfolytában ezt teszem. Lassan összeállt nekik a kép, hogy a „kérődzés”, ahogy apu mondta, az alkoholszag semlegesítését szolgálja, de igazán akkor győződtek meg arról, hogy mivel töltöm a napjaimat, amikor egyszer anyu hamarabb hazajött a munkából, és ott talált az ágyban félmámoros állapotban.
– Hogy reagált? – szóltam közbe.
– Szerinted? – kérdezett vissza beszélgetőtársam. – Azelőtt sosem emelt rám kezet sem ő, sem apu, de akkor kaptam egy hatalmas pofont. Ettől kezdve kész kínlódássá vált a családi életünk, úgy kezdtek viselkedni velem a szüleim, mint egy igazi gonosztevővel, naponta kaptam letolást és büntetést. De ez csak növelte bennem a lázadást, így hiába szabtak ki rám szobafogságot egy-egy hétvégére, amikor csak tehettem, kiszöktem a házból. Addig tartott ez az időszak, amíg a kilencedik osztály végén évismétlésre nem kerültem. Számítottam rá, mégis nehezen éltem meg ezt a helyzetet, és közben kezdtem ráébredni arra, hogy talán nem jó úton járok. Leginkább a nővérem előtt szégyelltem magam, bár ő egy szóval sem ítélt el. Anyuék büntetésből nyári munkára küldtek, egy fagylaltgép mellett tölthettem a nyarat. Érdekes módon jólesett nekem ez a rutinfeladat, valahogy megnyugtatott, lecsendesített. Azóta minden nyáron vállalok valami hasonlót, de ezúttal más terveim vannak. Az iskola befejezése után szeretnék kimenni Angliába, a nővérem ugyanis ott végzi a mesterképzést, és megígérte, hogy szerez nekem állást valamelyik szállodában vagy vendéglőben.
– És az érettségi? – bukott ki belőlem akaratlanul.
– Elmegyek vizsgázni, de nem fűzök sok reményt ahhoz, hogy sikerrel járok. Tudom, hogy ősszel még lenne egy esély, de azt inkább kihagyom. Szeretnék egyszer én is úgy élni, ahogy igazán jó nekem – nézett rám Pitypang nagy, komoly szemmel, mint aki megerősítésre vár. Mosoly nélkül bólintottam, és gondolatban megsimogattam a zöldesbarna tekintet mögött rejtőző, repülni vágyó lélekszirmokat.
