Szilágyi Tibor: Őrülten szeretem a szakmámat

Április 11-én és 12-én a Spectrum Színházban vendégszerepelt a Soproni Petőfi Színház Henrik Ibsen Ha mi holtak feltámadunk című darabjával, amelynek főszerepét, Rubek professzort Szilágyi Tibor alakította. A  Jászai Mari-díjjal (1975), érdemes művész (1982), SZOT (1984), kiváló művész (1987) elismeréssel és Kossuth-díjjal (2007) kitüntetett színművész elárulta, annak ellenére, hogy erdélyi gyökerekkel rendelkezik, 1989 előtt nem járt nálunk, ám azóta többször is, és számos jó barátot szerzett, ezért számára mindig külön kihívás és öröm itt fellépni. Az előadás előtt a színművésszel életpályájáról, a színészmesterségről beszélgettünk. 

 

– Mit jelentenek az erdélyi szálak?

– Apai nagyanyám a Székelyföldről származik, egy Bözödhöz közeli kis faluból, ahova korábban egyik itteni barátommal eljutottunk. Miközben eleim sírját kerestük, a templom gondnoka meglepetésemre unokatestvérként üdvözölt. A Ceauşescu-diktatúra alatt nem jártam Erdélyben, azután többször voltam. Azért fontos, hogy itt játszom, mert egy kicsit hazajövök. Mindamellett, hogy magyarul álmodok, gondolkodom és magyar szóval tehetségem szerint gondolatokat, kultúrát terjesztek, ha olyan helyen játszom magyarul, ahol  gyökereim is vannak, akkor ez kihívás és nagy öröm is egyben. 

– Hosszú lenne felsorolni a színházi és filmszerepeket, a rendezéseket, hiszen több mint fél évszázados életpályája során számos színházban megfordult. Jelenleg főszerepet játszik, rendez és könyvet is írt. Hogyan lesz valaki ennyire sokoldalú? 

– Ehhez a pályához az alapképességen kívül óriási szerencsére van szükség, hogy megkapd  a lehetőségeket megmutatni magad. 53 éve vagyok a pályán. Nem félek, csak meg vagyok döbbenve. Fiatal színészként, amikor ünnepeltük valamelyik kolléga pályájának 25. évfordulóját, csodálkoztunk, hogy micsoda életút, és tessék, ma már kétszer is túl vagyok ezen. Az 53 év tiszteletre méltó, de döbbenetes szám. Visszatérve a szerencséhez, 1961-ben vettek föl a főiskolára. Az első felvételin kiestem. Segédmunkásként dolgoztam, mindenfélét elvállaltam ez idő alatt. Nem szégyen, ha nem egyből jut be valaki. Sztankay Pistát negyedszer, Mécs Karcsit nem is tudom hányadszori próbálkozás után vették fel, tudomásom szerint Tordy Géza, Latinovits Zoltán nem is végzett egyetemet. Amikor bekerültem a főiskolára, ez volt az egyetlen szakmai fórum, ahol deklaráltan elitképzés folyt. A magyar színészet krémjét próbálták nevelni olyan mesterek, mint Nádasdy Kálmán, Sulyok Mária, Gáti József és sokan mások. Akkor is divatos pálya volt. Több ezer jelentkezőből 30-at vettek fel, majd elosztották a diákokat három osztályba, és az első két évben félévenként a rostavizsgán igen sokan kiestek. Szerencsém volt, mert a korosztályomból sokan méltán Kossuth-díjasok vagy elnyerték a Nemzet Színésze címet. Többek között osztálytársam volt Almási Éva, Csomoss Mária, de sokan elmentek már... 1965-ben végeztem a Színház- és Filmművészeti Főiskolán, majd Pécsre irányítottak. Akkor kötelező volt lemenni két évet vidékre szakmát tanulni. Egy vizsgaelőadást látott Radó Vilmos, a kecskeméti színház legendás igazgatója, aki elhívott a társulathoz. 1965 májusában a Katona József Színháznál eljátszottam William Shakespeare A makrancos hölgyében Petruchio szerepét. Akkora sikere volt az előadásnak, hogy vidéki színházként a műsoron levő 13 előadás mellett két évig játszották. Még nem is volt diplomám. Ősztől megkaptam az oklevelet, és a kecskeméti színházban még 13 bemutató volt. Ezt követően három évig voltam a kecskeméti társulat tagja. Nagy szerepek sorát játszhattam, többek között Dévay Camilla partnere lehettem A vágy villamosában. Mégis volt bennem egy óriási ösztön, hogy úgy tudok jobb színész lenni, ha egyre jobb színházakban jó rendezőkkel dolgozom. Az a szerencsém volt az 1965-ös kezdés után, hogy próbafelvételt követően 1966-ban elnyertem Kovács András Hideg napok című filmjének egyik főszerepét, olyan színészek mellett, mint Latinovits Zoltán, Bara Margit, Darvas Iván és Szirtes Ádám. Ettől országos ismertséget nyertem. A dédelgetett kecskeméti helyzetből 1968-ban elszegődtem a Veszprémi Petőfi Színházba, ahol olyan nagyszerű színészekkel játszottam, mint Tánczos Tibor, Bitskey Károly, Fogarassy Mária, Hargitai Ági. Morvay István rendezésében eljátszottam Németh László Apáczai szerepét. Az előadás után odajött hozzám Both Béla, a Nemzeti Színház igazgatója, és azt mondta, tetszett neki, amit csinálok, és elhívott a társulatba. Volt merszem 24 évesen elutasítani az ajánlatot, mert nem tudta megmondani, hogy milyen feladatok várnak rám. 1969-ben a budapesti Thália Színház társulatához szerződtem, ahol olyan színészekkel dolgozhattam, mint Latinovits Zoltán, Dajka Margit, Inke László. A fővárosban Csurka István Ki lesz a bálanya? című művében mutatkoztam be. Négy év múlva felmondtam, mert világhírű eposzokból készült színpadi adaptációkban kaptam szerepet, de ezek a művek nem voltak alkalmasak igazi jellemábrázolásra. Veszprémbe mentem, mert ott jobb rendezőkkel dolgozhattam. Aztán felbontottam a szerződést, amihez akkor nagy bátorság kellett, és átigazoltam a József Attila Színházhoz, ahol 10 év után megint Seregi László rendezésében eljátszottam A makrancos hölgyben Petruchiót, két Katának (Margitai Ági és Bánsági Ildikó) is a partnere lehettem. Mondanom sem kell, hogy óriási siker volt.  1979-ben a Vígszínházhoz kerültem, ahol tizenegy évet húztam le. Első premierem  Csurka István Deficit című műve volt. Friedrich Schiller Don Carlosának Fülöp királyaként kiemelkedő szerepem volt Szinetár Miklós rendezésében. Majd 1997 és 2000 között az Új Színházban dolgoztam. 2003-tól a Soproni Petőfi Színház művészeti igazgatója voltam, ugyanakkor a Budapesti Kamaraszínház tagjaként is játszottam. Azt szoktam mondani, hogy én vagyok a legnagyobb magyar vándorszínész, mert nem az érdekelt, hogy mennyit fizetnek, hanem mindenekelőtt a szakmát tartottam fontosnak és azt, hogy folyamatosan építkezni, fejlődni tudjak. Ilyen bátor voltam. 

 – Ha lehetne választani, hogy prózai (színházi) filmszínész vagy rendező legyen, melyik mellett döntene? 

 – Hogy ne a saját példámmal álljak elő, Darvas Ivánt idézem, aki egy alkalommal azt mondta nekem: „Tibikém, a film a rendező és a technika művészete, különböző pofákat vágunk, nem is kronológiai sorrendben, aztán ebből összeáll valami. Miért ne tudnánk megcsinálni?” A színház teremti meg az igazi színészt. Az az igazán nagy dolog ebben a szakmában, hogy a próbafolyamatban estéről estére reprodukálsz valamit, és helytállsz olyan óriások mellett, mint Sinkovits Imre, Latinovits Zoltán és sokan mások. És az öröm, hogy egy-egy előadást több szezonon keresztül is műsoron tarthattunk.  A Deficitet 387-szer, a Don Carlost több mint 100-szor, Arthur Miller Lefelé a hegyről című darabját 226-szor játszottuk. A legnagyobb dicséretet akkor kaptam, amikor  Illyés Gyula A különcében Sinkovits mellett Karlovitzot, egy besúgó gazembert játszottam, és a közösen előadott jelenet után nagy tapsot kaptam. Ez felér egy Kossuth-díjjal. Vagy  a Vígszínházban  Mrozek Tangójában olyan kollégák mellett lehettem a színpadon, mint Ruttkai Éva, Darvas Iván, Páger Antal, Gobbi Hilda, Gálfi László és Eszenyi Enikő.  Ruttkai Éva egy héttel az előadás után meghalt. Olyan beteg volt, hogy a tapsnál én emeltem fel a kezét, mégis eljátszotta a szerepét. A lehetőségeket ki kell használni. Felelős vagy saját sorsodért, és mozdulni kell, ha náladnál 25-ször jobbakkal lehet játszani. És ha ezek a színészóriások elfogadnak partnerként, elismernek, megkapod a nagyobb szerepeket,  ez jelenti az igazi elégtételt e szakmában. És nincs filmszínész és prózai színész, mi az, hogy szinkronszínész? Olyanok szinkronizáltak, mint Sinkovits. Nekem is szerencsém volt olyan világhírű színészek magyar hangja lenni, mint Walter Matthau, Jean Reno, Philippe Noiret, Lino Ventura, Tom Wilkinson és Richard Burton. Óriási szerencsém volt a pályán, de próbáltam megfelelni. Eljátszottam 200-nál több szerepet, de tíz alatt van azok száma, amelyeknél azt éreztem, hogy a közönség reagálása és a szeretete is elismer, a mérvadó kritika mellett. Ha a magad és mások örömére újra tudod teremteni a szerepet estéről estére, akkor minden rendben van. 

 – Ennyi tapasztalattal is ugyanúgy kell készülni egy szerepre, mint ifjú végzősként? 

 – Számít a tapasztalat, mert más a felelősség, mint amikor hályogkovácsként vállalsz el egy szerepet. Nekünk is akklimatizálódnunk kell. De pontosnak kell lenni a munkában. Rendezéskor se szeretem, ha valaki elkésik a próbáról. Mindig csodálják, hogy mekkora szerepeket tudok megtanulni. Persze nem könnyű, mert egy előadás nem úgy születik, hogy bedobod a zsetont, és kész van. Örömöm van a munkában. Szerelmes vagyok a pályámba, a tehetséges kollégáimba, és dolgozom, ameddig tudok.  

– Miként viszonyul a család ehhez a pörgő életmódhoz? 

– Féltenek. A feleségem és a lányunk ügyvédek, tudják, hogy mivel jár. Tiszteletben tartják, hogy őrülten imádom a szakmám. Most sem találkozunk két hétig,  de mindennap beszélünk. A családunk azért működik 28 éve harmonikusan, mert mindenki megtartotta a szakmája szeretetét. Jó hazamenni, még akkor is, ha a feleséged a legnagyobb kritikusod, és elmondja: jó volt az alakításod, mert  sallangmentesen játszottál, vagy megdorgál, ha többet eszem a kelleténél, mert „egy kicsit mi is abból élünk, ahogy kinézel”.