A szeretetről

Sok évvel ezelőtt beteg lettem. Beutaltak a fertőző betegségek klinikájára, ahol jó három hónapot töltöttem el olyan sárgán, hogy amikor az első nap meglátott a takarítónő, keresztet vetett. Mikor hazaengedtek, még mindig olyan színem volt, hogy a szomszédasszony üdvözlés helyett sírva fakadt. Kórházi tartózkodáson első felében saját aggodalmaimmal voltam elfoglalva, és mivel először merült fel bennem, hogy meghalhatok, minden gondolatom arra irányult, hogy mi lesz a családommal. Az édesanyám akkor már idős és gyenge volt, a fiamat is féltettem, akit egyedül neveltem fel, és tudtam, hogy nagyon ragaszkodik hozzám, hiába volt akkor már felnőtt ember. A férjemről viszont tudtam, hogy folyton dolgozik, s a munkája feledteti vele a bajokat.

A fertőzéstől való félelmük miatt nem volt sok látogatóm. A férjem jött el mindennap, a fiam is ideutazott, meg néhány olyan barát és ismerős, akikre nem számítottam. A mindennapi perfúzió és a cserélődő ágyszomszédok mellett még néha olvasni is sikerült egy keveset. Sok érdekes élettörténetet hallottam, mert ahogy elment a híre a mesterségemnek, mindenki mesélni kezdett, és jogi tanácsokat kért. Így tudtam meg, hogy első szobatársam azért nem válik el, mert nem fog örökölni, ha meghal a férje. A férj látogatása alkalmával kiderült, hogy fiatal és egészséges ember, gondolom, azóta is várakozó állásponton van az asszony. Nem láttam őket soha többet.

A következő szobatársam fiatal volt, szerelmes és ártatlan. Többször találkoztunk azóta, férjhez ment, gyermeke van. Mindkettőjüknek az volt a szerencséje, hogy könnyű lefolyású, vírusos sárgaságot húztak, s hamar meggyógyultak. Már eltöltöttem a karácsonyt és a szilvesztert is a kórházban, amikor behoztak egy idősebb asszonyt, akinek súlyos B vagy C hepatitisze volt, és nagyon megviselte a betegség. Néhány napig nem beszélt, a fal felé fordulva árválkodott, és csendben imádkozott. Ahogy egyre jobban hozzászokott a helyzethez, mesélni kezdett korai özvegységéről, a gyermekei felneveléséért vívott mindennapi küzdelemről, munkájáról s a nélkülözésekről. Elmondta örömüket, bánatukat, botlásaikat és sikereiket. Lassan kezdtem ismerni őket, mintha saját családom tagjai lettek volna. Naponta beszélt velük telefonon, és együtt örvendtünk hétköznapi örömeiknek, derültünk az unokák aranymondásain. 

Egy nap rosszabbul érezte magát, és rohantak hozzá a gyermekei, simogatták, bátorították, míg ki nem küldték őket a kórteremből. Azon este nem beszélt, nem evett, csak imádkozott. Sokáig nem figyeltem oda, aztán egyszer csak belémnyilallt a túlsó ágyból áthallatszó csendes könyörgés: „Istenem, kérlek, szeresd őket úgy, ahogy én”.

Jung Ildikó