Szerelem
2014-03-25 16:14:32
- Nagy Székely Ildikó
A hetvenes évei elején járó férfi leginkább egy helyéről elmozdíthatatlan, szürkészöld kőre hasonlított.
A hetvenes évei elején járó férfi leginkább egy helyéről elmozdíthatatlan, szürkészöld kőre hasonlított. Végtelen nyugalommal üldögélt az órák óta hullámzó tömegben, és akkor sem izgatta fel magát, ha megállt előtte valaki, röviden, lehetőleg egy-két szóban válaszolt a hozzá intézett kérdésekre. Néha megsimogatta tekintetével az asztalán sorakozó érmeket és képeslapokat, aztán a tágabb térben is körülnézett, egymás után szemrevételezte a szomszédos kincseket. Amikor megszólítottam, úgy tűnt, nem igazán kíván magáról mesélni, de azért nem utasította el a kérést. Neki aztán mindegy – üzenték mozdulatai.
– 1942-ben születtem, a hatvanas évek közepétől, huszonévesen kezdtem gyűjteni a régi fém- és papírpénzeket és kitüntetéseket. A kollégáim a Metalotehnicánál foglalkoztak ilyesmivel, tőlük ragadt rám a szenvedély. Volt egy klubunk is, ahova eljárogattam, aztán vásárokra is mentem, Aradra, Brassóba, Temesvárra, Kolozsvárra, Szinajára, még Bukarestbe is. Azokon a vásárokon bővítettem a kollekcióimat, cserélgettem, vásárolgattam. Több albumra való régi pénzem gyűlt. Aztán 2000-ben elutaztam két hétre Magyarországra, és mire hazajöttem, semmi se maradt a gyűjteményemből.
– Mi történt?
– Kiraboltak. Csak a régiségeket vitték el a házból, az albumokat és pár más ritka tárgyat, többek között egy mozsarat. Minden mást meghagytak. A ruhákat is ott találtam, a szoba közepén, a szekrényből kidobálva.
– A rabló bizonyára tudott a szenvedélyéről.
– Persze. Meg is volt a gyanúsítottam, de a rendőrségen azt mondták, bizonyítsam be, hogy valóban ő volt a tettes. Ha megtalálom nála a régiségeket, nyert ügyem van. De természetesen addigra már túladott mindenen.
– Nagy érték lehetett.
– De mekkora! Ha most az meglenne...
– Sikerült a kollekció egy részét visszagyűjteni?
– Valamennyit. De olyan gyűjteményem, mint a régi, már sohasem lesz.
– Erre a vásárra mit hozott?
– Középkori érméket, illetve a háború utáni évekből származó papírpénzeket. Ez a kitüntetés Ferenc József idejéből való, nagyezüst. Megér vagy 100 lejt. A képeslapok Olaszországból származnak, az I. világháború utáni időszakból. Vásárhelyi képeslapjaim is voltak, olyanok, amelyeken Bodor Péter kútja is látható, de azokat hamar megvették.
– Milyennek találja mostanában a régiségvásárokat?
– Régebb gazdagabb volt a kínálat, és az árak is jobbak voltak. Most már inkább szórakozni, beszélgetni járok az ilyen helyekre, de azért mindig beszerzek pár apróságot.
– A régiséggyűjtőknek van még klubjuk Vásárhelyen?
– Igen, de oda inkább a „bélyegesek” járnak. Én mostanában nem igazán.
Elegáns, ősz hajú úr állt meg a pénzérmékkel megterített asztal előtt. Beszélgetőtársam hogyléte felől érdeklődött.
– Köszönöm kérdésedet. Visszük, tűrjük, csavarjuk – válaszolt a régiséggyűjtő. Az ismerős alig észrevehetően meghajolt – de lehet, hogy csak nekem tűnt úgy –, aztán hagyta magát továbbsodorni a nézelődők tömegétől. Én is elköszöntem. Pár lépés után már nem láttam a múltbeli kincsekkel megrakott asztal őrét. Pedig ugyanúgy ült és őrködött hajnaltól elfoglalt helyén, csak eltakarta az ebédidőig egyre sűrűsödő emberrengeteg.
