Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
Egy hetünk van még hátra a nyárból, amely úgy eltelt, mintha nem is lett volna. Egy szempillantás alatt ért véget a kedvenc évszakom, amelynek évi sikerfaktorát kissé szűklátókörűen mindig a napsütéses napok számában, a motorral megtett kilométerekben, a meglátogatott tengerpartok változatosságában és a kirándulások, túrák hosszában, illetve gyakoriságában mérem. Ilyen szempontból a tavalyi szezon (leszámítva a szűk kéthétnyi vitorlástúránkat) meglehetősen ótvar volt, azt gondoltam, ha a legfontosabb meglévőségünket – az egészségünket – nem számoljuk, akkor ennél már nem lehet rosszabb. Mindenki abban reménykedett, hogy a tavalyi év végéig véget ér a vírusos hisztéria, és visszatérhetünk a normál kerékvágásba. Mindannyian tudjuk, ez nem így történt, az év elején még a szigorítások gyűrűjében kellett élnünk, majd jött egy hideg és esős tavasz, követte egy hideg, viharos és esős nyárelő, úgyhogy ameddig oda jutottunk, hogy a kritériumaim szerint elkezdődne az igazi nyár, már szinte véget is ért. A tavaly nyáron, amikor csak a Fennvaló tudta, mivel töltjük meg a lap kulturális életnek szánt oldalait és mellékletét, azt gondoltam, őszire talán minden rendben lesz, újraindul az élet. Nem így történt, nyilván. Aztán elkezdődött „a nyár”, a kulturális holtszezon, amikor nyilvánvaló, hogy meg kell szenvedni a tartalomért. Most, a nyár végére pedig egy kicsit fellazultak a dolgok, és végre úgy érezhettük, hogy egy picit szabadabbak vagyunk.
Óvatosan, félprogrammal, rövidre vágva, de újraindultak a partik, a fesztiválok, végre ismét voltak könyvbemutatók, irodalmi estek, tárlatnyitók, koncertek és még egy-két motorostalálkozóra is eljutottunk, ahol tényleg úgy érezhettük, hogy az elmúlt két év csak egy rossz álom, amely nem tér már vissza hozzánk. Ez nyilvánvalóan tévedés. A nyár végi, marosvásárhelyi és környéki fesztiválok – például a Harmonia Cordis Nemzetközi Gitárfesztivál, a mikházi Római Fesztivál vagy a Szféra – sikere és látogatottsága igazolta, hogy igény van a minőségi társasági életre, hiányzik a találkozás öröme, a hamis szabadság őszinte szele. Hamarosan kezdődik a Forgatag, ősszel megrendezésre kerül a nemzetközi rövidfilmfesztivál és a Tompa Miklós Társulat is bejelentette évadkezdését, felvázolta az új évadbeli terveit. Úgy tűnik, ha lassan és kissé bizonytalanul is, de minden visszaáll a régi kerékvágásba. Úgy tűnik csupán, mert régi dramaturgiai módszertan szerint finoman és egyre erősödően, folyamatosan emelkedő gyakorisággal kerül be a hírekbe és a szóbeszédbe, hogy küszöbön a negyedik hullám, kopogtat a közegészség ajtaján a delta variáns, és hiába az átoltottság meg miegymás, lehet, hogy fel kell készülnünk az újabb megszorításokra. Hogy ezek miben állnak majd, még nem tudni, de az bizonyos, hogy újra kiéleződik az agyatlan vita az oltottak és oltatlanok között, reped a társadalom szövete, akik eddig nem mertek szabadságot tervezni, azok ezután sem fognak, és ismét fokozott óvatossággal szerveznek bármit is az intézmények és civilek, mert soha nem lehet tudni, hogy mikor jön egy újabb, talán teljes lezárás. Fellélegezhettünk egy kicsit, hogy ne lázadjunk, aztán ősszel, amikor amúgy se mennénk sehova, talán már nem is mehetünk. Persze mindez csak teória, de a jelek erre utalnak. Kérdés, hogy az ősz beköszönte, a kulturális élet hagyományos feltámadási pillanata mit tartogat számunkra. Hogy ismét vissza kell-e bújnunk a mobilnettel és wifiantennákkal teletömött csigaházainkba, vagy másfél év után végre elmondhatjuk – „Késő s még sem a régi kopár Ősz,/ Melyre már csak a Tél hava hull, / Uj Tavasz és uj ígéret ez.”