Székelyföld, 2012. áprilisi szám

A legelső magyar, aki le is telepedett Éjszakamerikában, ahogy ő hívta, 1840-ben, az a Haraszthy Ágoston volt, akit barátai Édeskének szólítottak.

Erdélyország egy félsziget,/Erdélyország egy Krím nekem./Itt nyaralok, itt telelek,/és innen szól az énekem./Erdélyország egy félsziget, de csónakom sincs énnekem./Erdélyország egy félsziget: ez most a kényszerképzetem.(Karácsonyi Zsolt). A legelső magyar, aki le is telepedett Éjszakamerikában, ahogy ő hívta, 1840-ben, az a Haraszthy Ágoston volt, akit barátai Édeskének szólítottak. Megalapította Széptájat, az első amerikai magyar várost, a Wisconsin folyó partján. Ma Sauk City néven ismert, körülbelül 3109 lakója van. (…) Haraszthy 67-ben csődbe ment. Rögtön pályát módosított, mint mindig. Nicaraguába utazott, és rumot állított elő cukornádból. Min mondjak, erősebb, mint a bor. Csak hülyít. Épp gyümölcsözőnek ígérkező tárgyalásokat folytatott egy malom megvásárlásáról, amikor, a csőd után egy évvel, egy folyón kelt át, a saját birtokán, és egy váratlan és gyors lefolyású betegség döntötte le – egy aligátor elevenen fölfalta. (Temesi Ferenc). Hazafelé menet a szavazók megállnak,/elnéznek távoli, csöndesebb tájak felé./És a felhőkből madárraj kel,/a sikerből kiúszik az élet,/fekete sár zuhog a zsarnok szívében:/temet a fizika. (Végh Attila). A segédfogalmazó annak is hitte, mert továbbra sem tartotta egészen hihetőnek a hajós fantaszta elbeszélését, azt gondolta, az előtte fekvő ember rémálmait jött el közölni hozzá, és nem azt, hogy a Maroson, Ilva környékén a Boglyas szikladarab alatt, amely festőien emelkedik ki a habokból a folyó jobb partján, szóval hogy ezen a részen eleddig soha nem látott, talán nem is evilági lények, vörös testű, két lábon közlekedő, emberszerű képződmények hordája vándorol át a víz alatt egyik partról a másikra. A vörös testű és iszonyú bűzt árasztó lényekre rögtön március elején, a rönkszállítás megindulásakor fölfigyeltek a tutajosok, de kezdetben inkább kíváncsisággal telten és ámuldozva figyelték az állig vízben gázoló emberformájúakat, mígnem nyilvánvalóvá nem tették ártó szándékukat, és egy tutajt fölprédáltak. (Szabó Róbert Csaba). Az 1890-1900 között születettek általában a székely határőr-zászlóaljak idősebb korcsoportú állományába kerültek, akiknek jórésze már az első világháborút is megjárta. Ezen személyek egy zűrzavaros periódust követően (1918–20 hatalmi változásai), kisebbségi létbe kerülve alapítanak családot és a húszas években alakítanak ki a helyzethez illeszkedő életformát. Mint stabil életvitellel rendelkező családfők kerülnek újra 1942-ben katonai zubbonyba, miután 1940-ben Erdély északi része visszakerül Magyarországhoz. Azonban a háborút karrierjük megszakításának fogják fel, melyet ez a generáció kevésbé fogadott el, mert az első világháború élményei implicit pacifizmusra serkentette őket. Ezt a csoportot nevezi az emlékezet máig „öreg székely határőröknek”, mivel a székely határőr-zászlóaljak idősebb korú állományát alkották. (Nagy József). A kőtömbbe vésett réztáblára kilencven, a harcokban elesett katona nevét vésték, az avatás után azonban az azonosított katona halottak száma 126-ra emelkedett. A kőtömbre támaszkodó márványtáblán a következő Kölcsey-idézet áll: „Négy szócskát véss jól kebledbe, s hagyd örökül fiadnak, ha kihunysz: A haza minden előtt.” (Oláh Sándor). Székely János jegyezte meg bölcs borozás közben teljesen váratlanul az almafa alatt: nehéz lehetett a szüleidnek. Nekem se volt könnyű. Se nörszök, se őzikék című naplómban leírtam már, hogyan burzsujfiókázott le az iskola aligazgatónője, s útmutatása nyomán társaim is burzsujfiókának csúfoltak kórusban, pedig én is olajospirítóst vittem tízóraira. (Egyébként máig szeretem.) Dühödten végigverekedtem váltott ellenfelekkel a szüneteket és a hazáig vezető utat, tépett ruhában, kék foltokkal kimintázva állítottam be, otthon apám pofozott fel, amiért hagytam magam megverni, hiába üvöltöttem, hogy többen voltak. Csoda-e, hogy nem akaródzott sem az iskolába menni, sem otthon ülni? (…) Magyarok vagyunk, ez a lényeges, Romániában élünk, ez az esetleges. Ezt a mondatomat a Szekuritátén jobban kipreparálták, mint filológusok az Ó-Magyar Mária Siralmat. Nem arattam közönségsikert, amikor készséggel megmagyaráztam, hogy számomra mindkét vonatkozás fontos, így, ebben a sorrendben. Évtizedek múlva nem a román belügyisek, hanem magyar barátaim között arról kellett vitát nyitnom, miért nem tudtam együtt örvendezni a soros magyar miniszterelnökkel, aki kitüntetések átadása keretében elégtétellel állapította meg: a kitüntetettek „olyan korosztályhoz tartoznak, akik számára természetes, hogy kisebbségi viszonyok között élnek, egyszerre érezték, érzik magukat magyarnak és románnak is.” (Elhangzott a Magyar Parlamentben, 2009. november 11-én.) Korántsem nekipirosodva, inkább fehéren azt jegyeztem meg, mi sem egyszerre, sem egymás után nem akarjuk románnak érezni magunk. (Ferenczes István beszélgetése Gálfalvi Györggyel)