A székelyek szabadságharcának lángjai

Székely vagyok, a feleségem is az, valamennyi ősünk is ehhez a vitéz néphez tartozott. A székelyek nagy ünnepén, látva a szemet gyönyörködtető, népes és lelkesedéstől fűtött véreimet, büszkén dobogott a szívem: mint csodálatos madarak – őseinket vezető turulok! – röpködtek a szélben a székely meg a magyar zászlók. Izsák Balázs, az SZNT elnöke – ízig-vérig székely ember – kijelentette: március tizedike: a székely vértanúk halálának 160. évfordulója, s egyúttal a székely szabadság napja is, amikor kinyilvánítjuk autonómia iránti vágyunkat, s egységes Székelyföldet akarunk! Az ünnepi hangulatot végig uralta az autonómia követelése, ezt emelték ki a szónokok és a tömeg harsogó jelszavai. Mindez örömmel, lelkesedéssel töltött el valamennyi résztvevőt, hiszen őseink, összes eleink vérük hullatásával védték ezt a földet, melyen éltek, és fegyverrel küzdöttek a szent királyoktól nyert jogainkért. Ősi szabadságjogaiért – melyet nem vitathat el senki tőle – áll ki most is a székely: a tulajdon földjéért, szabadságjogaiért, nyelvének és nemzeti jelképeinek a szabad használatáért. 

Az ünneplésben, az óriási lelkesedésben csak az az elszomorító, hogy egyes politikusokban és az általuk bedresszírozott ifjakban dühöng a gyűlölködés, fütyültek, ordítoztak: Árulók!, Az RMDSZ bedől a román kormánynak!, Csak a bársonyszék érdekli! stb. Hogyan képzelik el ők az összefogást? Miként akarnak párbeszédet folytatni a többségiek képviselőivel? Mert jegyezzék meg: csupán csak menetelések meg a nagygyűlések nyomán nem lesz autonómia! Magyarország, bár hűségesen mellettünk áll, nem bír annyira hatni a román hatalomra. Külföld pedig nem is próbál nyomást gyakorolni ebben a kérdésben. Nem számíthatunk tulajdonképpen senkire, csak önmagunkra! Ezért volna muszáj összefogni, egymást segíteni, megfontolni, mi az ésszerű eljárás, mert az autonómiát csak a román parlament adhatja meg. 

Örök példaként álljon előttünk 1848. A kor nagy magyar politikusai megértették: Magyarországot fel kell szabadítani, és iparilag fel kell lendíteni, de különféleképpen képzelték el. Széchenyi István, a legnagyobb magyar reformok által, Kossuth és Petőfi azonnali harc útján, Deák Ferenc, a haza bölcse ésszerű kiegyezéssel. 

A tragikus bukás bebizonyította, hogy Széchenyinek és Deáknak volt igaza, s az ésszerű kiegyezéssel felvirágzott Magyarország. Azonban tagadhatatlan tény, hogy a forradalmi harc nagymértékben hozzájárult ehhez. Véleményem szerint az autonómiatörekvések erős alapja a bátor követelések, kiállások, összejövetelek kell hogy legyenek, ám a bölcs, ésszerű tárgyalások visznek előre. Ez őszinte meggyőződésem. Ne támadják, hanem segítsék az RMDSZ-t! Utoljára felteszem a kérdést: képzeljék el, miként érezték magukat azok a kiváló, székely népért következetességgel küzdő vezetők és tagok, akiket árulással bélyegeztek meg. 

Bizony, ez nem volt szép, nem volt méltó a szívet-lelket felemelő nagy ünnepséghez! Az elvakult ifjak esztelen jelszó- és füttydühöngése minden határt túllépett.

 

Kajcsa Jenő