Székely századok kutatója

Dr. Pál-Antal Sándor 80

Rendhagyó eseményre került sor október 26-án a marosvásárhelyi Kultúrpalota kistermében. A nyolcvanéves dr. Pál-Antal Sándor történész-levéltáros, akadémikus köszöntésére szerkesztett Székely századok című emlékkönyv bemutatójára összegyűlt pályatársak, barátok és tisztelői nemcsak egy termékeny életpályáról, hanem a laikusok számára napjainkig rejtett, esetenként misztifikált kincsek őrzőinek munkájáról is képet kaptak. Az esemény rangját növelte a magyarországi vendégek felszólalása. 

Kultúrdiplomáciai teljesítmény

 A magyar történelem forrásanyaga hét országba, de azt is mondhatjuk, egész Európába szétszóródva található – mondta köszöntőbeszédében Szögi László, a Magyar Levéltárosok Egyesületének alelnöke. – Ezért kényszerű parancs, hogy minden szomszédunkkal legyünk jóban, olyan értelemben, hogy segítsük egymást ennek a forrásanyagnak a feltárásában. A kilencvenes években szerződéseket tudtunk kötni a Magyar Levéltárosok Egyesületének nevében Szlovákiával, Csehországgal, Szerbiával és még Ukrajnával is, de voltak kételyeink, hogy Romániával ez létrejöhet-e. Pál Antal Sándor volt az, aki a rendezvényeinken nagyon okosan mindig hozta magával az adott román levéltáros-egyesület elnökét. Az elnökök elég gyorsan váltakoztak egymás után, de kezdett kialakulni egy bizalmi viszony, és elhitték azt, hogy mi valóban feltárni, segíteni, együtt dolgozni akarunk, és odáig jutottunk el, hogy együttműködési szerződést tudtunk aláírni a román és magyar levéltárosok egyesületei között. Ennek eredményeképpen valóban beengedtek minket a levéltárakba, és olyan anyagokhoz jutottunk hozzá, amelyekről néha azt  hittük, hogy nem is léteznek.

Budapest Főváros Levéltárának nyugalmazott főigazgatója, Á. Varga László is kiemelte Pál-Antal Sándor rendkívüli szerepét abban, hogy a román levéltárak megnyíltak a magyarországi kutatók számára is. Ennek jelentőségét akkor tudjuk felmérni, ha nem feledkezünk meg arról, hogy a magyar vonatkozású levéltári források több mint kétharmada az anyaország határain kívül található. Az elcsatolt részek levéltári állományának nagyságát jól érzékelteti a 16 kötetesre tervezett katalógus, amelyből eddig három székelyföldi kötet már megjelent. A levéltárosok együttműködése olyan megvalósítás, amire az elmúlt 70 évben egyetlen román–magyar történész vegyes bizottság sem volt képes. 

Erdély emlékezete

Pál-Antal Sándor 1997-ben azzal keresett meg, hogy mi lenne, ha Erdély emlékezete címmel történelmi munkákból álló sorozatot indítanánk el a Mentor Kiadónál – mesélte Káli Király István, majd folytatta: – Kérdeztem, hogy hány kötetre számíthatunk a következő 15-20 évben? Azt mondta Sándor bátyám, hogy évente egyre, kettőre. Ehhez képest az elmúlt 23 évben ennek a sorozatnak közel 200 kötete jelent meg, elsősorban Pál-Antal Sándornak köszönhetően. A nyolcvanéves szerző munkabírását példázza, hogy a most bemutatásra kerülő kötet kiadványokat tartalmazó jegyzékében több mint 350 tétel szerepel neve mellett. Nem egészen három évtized alatt 51 könyvnek volt szerzője vagy társszerzője. Ezek nagy része a Mentor Kiadónál, illetve Mentor Könyvek Kiadónál jelent meg. 

Simon Zsolt, az Erdélyi Múzeum-Egyesület marosvásárhelyi fiókegyesületének titkára szerint is a Székelyföld történetírásában – a székely kultúrtörténet, a székely önkormányzatiság, a székely szimbólumok és Marosvásárhely története szempontjából – megkerülhetetlen Pál-Antal Sándor munkássága. Különösen szerteágazó a tevékenysége mind kronológiai, mind tematikai szempontból. 

László Lóránt, a Borsos Tamás Egyesület elnöke, a Teleki–Bolyai-könyvtár munkatársa a fiatal történészeknek nyújtott támogatást hangsúlyozta: – Amikor 2003-ban ifjú vásárhelyi történészekként létrehoztuk a Borsos Tamás Egyesületet, Pál-Antal Sándor is ott volt az egyesület születésénél Spielmann Mihállyal együtt, és azóta is örökös tiszteletbeli tagunk. Tudományos konferenciákat szervezett, segítette a fiatal történészeket, csendben, de annál hatékonyabban segíti a történészkollégákat hatalmas tudásával. 

Pál-Antal Sándor több mint negyedszázada közöl írásokat a Népújság hasábjain. A levéltári dokumen- tumok olvasmányossá tételével nemcsak lapunk hírnevét öregbítette, hanem népszerűsítette a székelység és Marosvásárhely történetét is. Kívánunk Sanyi bácsinak sok egészséget és munkabírást, hogy olvasóink örömére még sok írását közölhessük ezeken az oldalakon.

Laudatio*

Pál-Antal Sándor történész, levéltáros, kutató székely szék szülötte, erdélyi ember, romániai magyar értelmiségi. Merész ember. Ugyanúgy cselekszik, mint Orbán Balázs: Pál-Antal Sándor a teljes Székelyföld múltjának ismerője, ismertetője, kutatója, múltképünk avatott formázója, alakítója, sőt olykor megmásítója is. Kutatási területe valamennyi székely széknek a levéltárakban őrzött népességi és köztörténeti, társadalomtörténeti, helytörténeti, mozgalmi, a hadi és a műszaki haladás adatainak összegyűjtése, értelmezése, narrációvá rendezése, az ember- és intézménytörténeti adatok felkeresése, összeszövése. 

Doktor Pál-Antal Sándor akadémikus tehát kereső-kutató, dokumentumokat fejtegető, hely- és régiótörténész, a székelységtudomány – ha van magyarságtudomány, miért ne lehetne a székelységnek is különálló tudománya? – egyik vezető egyénisége, múltunk kiváló és avatott ismerője. Fáradhatatlan szerző, társszerző, imponáló életmű birtokosa.

Azt gondoljuk, hogy a fáradhatatlanság a kulcsszó, amellyel a legjobban jellemezhetjük a nyolcvanadik életévét töltő tudós embert. És még egy kulcsszót illesztenék ide, amelynek fontosságát csak most látjuk, az életpálya visszatekintő magasságából: a türelemé. A kutatáshoz, az eredmények felmutatásához türelem kell, enélkül a történészi erények mit sem érnek. Olyan világban, mint amilyenben a román levéltárakban dolgozók éltek a múlt század második felében, amikor a publikálási lehetőségek a kevesek valamiféle privilégiuma volt, a kisebbség (a székelység) kutatójának nem nagyon adódott lehetősége, hogy búvárlatainak eredményeit, összegezéseit, a monográfiákat és testesebb tanulmányokat közzétegye. Pályájának első felében kevés alkalom nyílt az alapkutatásainak bemutatására. Inkább csak népszerűsítő cikkekben vagy szűk körben terjedő szakmai közleményekben, folyóiratok hasábjain, tudományos ülésszakokon meghívott közönség előtt fejthette ki nézeteit az általa kutatott és megtalált, a székely és az erdélyi társadalom (falu és város, vidék, régió, intézmény) múltbeli életviteléről. Volt türelme kivárni az időt, amikor a rendszerváltás széttördelte az ellenséges-mesterséges korlátokat, megadta a lehetőséget, hogy a történész eltérjen a központilag diktált kánonoktól, és azt közölje, amit tapasztalt, ami bizonyítható a tudományosság eszközeivel, ami a forrásokból bizton kikövetkeztethető. Magát a forrást is közzéteheti törlések nélkül.

Az elmúlt harminc esztendőben dr. Pál-Antal Sándor pályája kiteljesedett. Évente jelentek meg munkái, amelyek mind-mind – ezt bizton állíthatjuk – szinte azonnal kézikönyvekké váltak, polcunkról naponta leemeljük, könyvtárakban kikérik, interneten keresik, fellapozzuk egy-egy adat(sor)ért, telibe találó megállapításaiért, útmutató gyanánt használjuk. Irányt ad kutatásainknak és egyben figyelmeztet arra, mekkora adóssággal állunk szemben, mi mindent kell még tisztázni – amennyiben lehetséges – a hiteles dokumentumok segítségével, történészi intuícióval, problémaérzékenységgel. És, miért ne, szerencsével.

E négy utóbbinak Pál-Antal Sándor birtokában van. Szerencsés kézzel nyúlt például hozzá az oly sokakat izgató, lényegét megragadni sokszor megkísérelt, de minduntalan torzóban maradt Bodor Péter-i életmű feltérképezéséhez. Másik nagy vállalkozása, a marosvásárhelyi vízművek, az ivóvíz-szolgáltatás és csatornázás történetének megírása példát mutatott arra, miként lehet ipar- és műszaki történetet írni korszerűen, sokoldalúan. 

Doktori disszertációja a marosszéki pecséthasználatról csak látszólag szűk szakmai metszet, holott egyszerre hivatal- és mentalitástörténet, művészettörténet és jelképtár, egy adott terület és nagyobb közösségek szimbolikus önreprezentációja. Sándor nélkül igazából már el sem igazodhatunk Marosvásárhely utcanévrengetegében, a Székelyföld és városainak történeti rangsorolásában, polgárnévsoraiban és az idők folyamán alkotott jogszabályaiban.

Akadémiai székfoglalója a Székelyföld XVIII. század eleji népesedési viszonyairól szól az általa felfedezett és közreadott hét hatalmas kötetbe sűrített népszámlálási adatok alapján. A kora újkori Erdély hatalmas demográfiai forrásvidékét tette közkinccsé. Ez volt az erdélyi magyarság egyik alapvető humánutánpótlása, erőforrása. Az adatsorok arra is rámutattak, miként színesedik a Székelyföld etnikai képe a bevándorlások folytán. Nem maradhatott ki érdeklődési köréből 1956 erdélyi hatása sem. Közzéteszi a Maros megyei perek anyagát, az áldozatok névsorát, úttörőként kezd hozzá annak a korszaknak a kutatásához, amelynek már maga is tanúja lehetett egyetemi hallgatóként.

Minden munkálkodása arra az időre nyúlik vissza, amikor a levéltár csendjébe-rendjébe zárva, félig-meddig titkosan, a kezébe került dokumentumot nem süllyesztette vissza páliumsírjába, hanem lemásolta, avagy másolatot készített géppel, olykor fénymásolóval (a xerox a legnagyobb kegy volt 1989 előtt) – ha volt, ha éppen szabadott használni, ha a főnökség félrefordította vizslató tekintetét –, és félretette, éjszakánként otthon dolgozott rajta. Tulajdonképpen – bár ezt nem tudom bizonyítani, csupán sejtéseimre bízom az állítás igazát – jóformán minden könyvének alapjai, ősvázlata már készen volt a rendszerváltás előtt, csak a szabadság és az idővagyonnal való szabad rendelkezés kellett hozzá, hogy sorra véglegesítse egy-egy kötet anyagát. Ebben a nagy lendületben a kiadók, elsősorban a marosvásárhelyi Mentor és a Mentor Könyvek Kiadó, valamint a csíkszeredai Pallas- Akadémia, a sepsiszentgyörgyi nyomdák és kiadók rendelkezésére állottak, szinte vetélkedtek írásaiért, sürgették, biztatták, támogatták.

Magyar paleográfiát oktatott éveken át az erdélyi (bukaresti) levéltárak román munkatársainak, ezért cserében hozzáférhetett zárolt, rendezetlen fondokhoz is. 

Nem marad kizárólag a levéltárban és könyvtárakban, hanem úgy érzi, 1989 után össze kell fogni a szaporodó fiatal és középkorú kutatókat, a szakma művelőit. Ezért évente tudományos ülésszakot szervez az EME égisze alatt vagy a Maros Megyei Múzeummal közösen. Az ülésszakok eredménye: az ott elhangzott közlemények közreadása a szerkesztésében több sorozatban (A Maros megyei magyarság történetéből és Marosvásárhely történetéből). Ezek az írások végül is azt a régebbi elhatározását erősítik meg benne, amellyel megírta Marosvásárhely történetének első kötetét. Az újonnan felszínre került adatok beépítésével tehát tető alá hozza Marosvásárhely régóta esedékes és fájóan hiányzó modern várostörténetének 1848-ig terjedő összefoglalóját. Reményeink szerint rövidesen követi a második kötet is. Addig is azonban közreadta 1848-1849 legfontosabb kordokumentumait Maros, Udvarhely és Háromszék, sőt Csík vonatkozásában is. Írt a székely ágyúöntő Bodor Ferencről, a székelység felkeléseiről, az 1562-es, az 1596-os és az 1809-es megmozdulásokról, több falumonográfiát jelentetett meg barátjával és szerzőtársával, néhai Szabó Miklóssal közösen. 

Nagy elődök munkáit mentette meg a feledéstől. Benkő Károly Marosvásárhely-történetét, Víg Károly hézagpótló marosvásárhelyi helynévszótárát, amelyet éppen a kartársak szakmai irigysége akadályozott meg, hogy megjelenhessen a maga idejében, a múlt század harmincas éveinek végén. Hatvanéves mulasztást tett jóvá e kiadással. A Benkő-féle mű esetében pedig több mint egy századnyit.

Nem helyben ülő lélek: Csík és Vásárhely, Gyergyó és Szentgyörgy, Budapest, Szlovénia és újra Vásárhely vagy néha Kolozsvár között ingázik. Szakmai ügyeket tárgyal, családi látogatáson van. Egy tömbház utolsó emeletén lakik. Ez a szellemi kilátótornya, ahonnan a székelyföldi történéseket és történészeket figyeli, számontartja teljesítményeinket és mulasztásainkra figyelmeztet. Bólint vagy bírál.

*Sebestyén-Spielmann Mihály laudatiójának szerkesztett változata