2020. augusztus 15., szombat

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Előre- és hátratekintő beszélgetés a Marosvásárhelyi Nemzeti Színházról

Az évadoknak ugyan nem lett vége, de egy naptári esztendő eltelt a kulturális intézmények életében, működésében is. Arra voltunk kíváncsiak, az elmúlt év mit jelentett, milyen eredményeket hozott a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház számára, ezzel kapcsolatosan pedig milyen kilátások elé néz az intézmény az idén. Régóta tudjuk, hogy gond van az épület folyamatosan romló állapotával, hogy a megemelt fizetések miatt kevesebb pénz jut az előadásokra, ugyanakkor a színház látogatottsága igen jó, sikerült kinevelni egy telt házas közönséget. Ezen kérdések mentén beszélgettünk Gáspárik Attilával, az intézmény vezérigazgatójával.

Fotó: Nagy Tibor (archív)


– A tavaly 15 bemutatónk volt, 64.000 eladott színházjegyünk, 326 játszott előadásunk és 100.000 látogatónk. Ezek szép számok, de mi abban mérjük az előadásainkat, hogy milyen a terem lefedettsége, hogy a meghirdetett előadásokat hány százalékban tölti meg a közönség. Mivel több mint nyolcvanszázalékos a lefedettség, ezt jónak minősítjük. Jól terveztünk, évek óta növekvő tendenciát mutat a közönség, és ezt a növekedést stabilizálni tudtuk. Anyagi lehetőségeinkhez képest még nagyobb e növekedés, mivel sokkal kevesebb pénz állt a rendelkezésünkre előadásokat létrehozni – ami azt jelenti, hogy produkciók is maradtak el, ezért jobban ki kellett használjuk azokat az előadásokat, amelyeket már régebben bemutattunk. Ez egy nagyon érdekes kísérletet eredményezett a részünkről, ami a színészek számára is sok pozitívumot hozott magával: egy előadást immár hat-hét évig is játszunk, például Az ördög próbája vagy A nyugalom című produkciókat. Ilyen még nem volt Vásárhelyen. Eddig maximum két-három évig játszottak egy előadást. Ezek a 6-7 évig játszott produkciók színészileg kiforrottakká váltak, új hangsúlyok kerültek beléjük, a színészek pedig nagyon pozitív módon emelték ki, hogy szeretik ezt a dolgot. Ugyanakkor a közönség számára is jó ez, hiszen ha valaki egy fél évig nem ér rá eljönni, továbbra is megtekintheti az adott produkciót. Alapvetően egy jó időszaknak és színházi évnek tartom, ami eltelt, mert a mostoha anyagi körülmények következtében felmerült gondjainkat a közönség nem vette észre. A hiányokat belső energiákból igyekszünk pótolni. Azt el kell mondanom, hogy Keresztes Attila, Sebestyén Aba, illetve jómagam is ingyen dolgoztunk a színháznak, nem tudom, hogy ez más színházban összejöhetne-e. És ily módon olyan produkciókat tudtunk létrehozni, amik semmibe sem kerültek. Úgy veszem ezt az egészet, mint egy bónuszt: az eddigi jó évek után még ezt is meg tudjuk engedni magunknak. 

– Tehát a negatívumokat megpróbálták pozitívummá formálni.

– Pontosan, mert a közönség nem tehet arról, hogy éppen válság van a politikai szférában, és elszámolta magát a PSD-kormány, amelyik jót akart a színészek fizetésének a felemelésével, csak azt nem látta, hogy nincs miből. Azt a pénzt, amit eddig kaptunk, megkaptuk most is, csakhogy ennek nagy része már a fizetésekre megy, hogy mindenki értse, miért panaszkodunk. 

– Milyenek a kilátások az idei évre?

– Csak a szimatomra tudok alapozni, de azt kell mondjam, hogy nagyon rosszak. Ha előre hozott választások lesznek, akkor mindenki a látványos helyekre fogja a pénzt ledobni. Az az igazság, hogy a kultúra, a művészet nem hoz szavazatokat. Azok, akik folyamatosan kultúrát fogyasztanak, olvasnak, színházba, koncertre járnak, mindig elégedetlenek, és mindig egy ellenzéki kisebbséggel fognak szavazni. Mi nem hozunk szavazatot, tehát nem fognak velünk foglalkozni. Év közepén előre hozott választások lesznek, amit bárki nyer is meg – persze sejtem, hogy ki fogja –, azt mondja majd, hogy az elődök olyan szituációt teremtettek, hogy most nem tudunk adni. És megint elmarad a színházépület felújítása, elmaradnak az infrastrukturális befektetések, és megint ott állunk, ahol a part szakad. És ez nem jó. Ez rossz struktúra, amit a szocializmusból hoztunk. Harminc év telt el, és mi még mindig szocialista módon közelítünk a színházhoz. 

– Gondolom, pályázni sem tudnak állami intézményként…

– Nincs hol. Én sem szeretek pályázni a magánprodukcióknak számító pénzekre, mert az nem nekünk való, nem nekünk jár, nem mi kell elköltsük. Van egy csomó független művész, nekik is jár a pénz, oda is menjünk? Persze oda is fogunk menni, ha muszáj. Az utóbbi időben nagy hangsúlyt fektettünk az idősek és fiatalok nevelésére, oktatására, mert új színházi nyelv van, új színházi formák, és nem elég az utcáról besétálni ahhoz, hogy megértse az ember A nép ellenségét vagy a Részegeket. Ezért nagyon sok energiát fektettünk és fektetünk abba, hogy okítsuk, tanítsuk, segítsük a nézőinket.

– Ezek szerint az épület felújítása sem esedékes.

– Semmi esélye. Katasztrófa lesz. 1973 óta ugyanaz az elektromos rendszer a színházban, alig bírja a mostani terhelést. A néző annyit lát, hogy a padlószőnyeg lyukas, a székek kiültek, de igazából nagy infrastrukturális problémáink vannak, például a fűtéssel. Nem panaszkodom, de nagykabátban adom az interjút, annyira hideg van. A színészek ilyen körülmények között kell dolgozzanak. Tényleg heroikus, amit csinálnak, és heroikus a közönség is, amely ellátogat ide. Szomorú, hogy a politikát a kultúra nem érdekli, katasztrofális állapotok vannak máshol is, nem csak nálunk – Craiován például kesztyűvel járnak az emberek színházba, de ez nem érdekel senkit. Mindezek ellenére, úgy érzem, hogy feljövőben van a színház – egy olyan műanyag világban, amelyben élünk, ahol minden virtuális, az ember egyre jobban kívánja, hogy élő emberek szóljanak hozzá, hogy élő emberekkel álljon szóba és megtörténjen a pillanat varázsa.