Száz éve született a Nobel-díjas Alekszandr Szolzsenyicin

Száz éve, 1918. december 11-én született Alekszandr Iszajevics Szolzsenyicin Nobel-díjas orosz író, akinek magányos küzdelmeiből születtek meg prófétai erejű írásai, a 20. század talán legerőteljesebb irodalmi művei, amelyekkel a szovjet kommunizmus nyomorúságait és szenvedéseit leplezte le. Az MTVA Sajtóadatbankjának portréja:

1918. december 11-én született Kiszlovodszkban. Anyja nevelte fel, apja még a fiú születése előtt vadászbaleset áldozata lett. Sok minden érdekelte, a rosztovi egyetem matematika-fizika szakát és a moszkvai irodalmi főiskolát párhuzamosan végezte el. Pályáját matematika- és csillagászattanárként kezdte. 1940-ben megnősült, feleségétől, Natalja Resetovszkajától 1972-ben vált el. 1941 októberében behívták katonának, a világháborúban tüzérként szolgált, többször kitüntették. Szabadidejében naplót vezetett, novellákat írt. A katonai elhárítás 1945-ben figyelt fel levelezésére, melyben Sztálint bandavezérként emlegette. Nyolc év kényszermunkára ítélték. Egy Moszkva közeli zárt kutatóintézetben, speciális börtönmunkahelyen tudományos munkát végzett, majd 1950-ben Kazahsztánba került, ahol kőművesként és öntőmunkásként dolgozott a lágerben. Itt „született” műveit emlékezetében rögzítette. Szabadon bocsátása után még három évet kényszerlakhelyen kellett töltenie.

Első fegyveres őrizet nélkül töltött napja 1953. március 5., Sztálin halálának napja volt. A dél-kazahsztáni Kok-Terek falu hatá-ráig terjedt a mozgástere. A helyi iskolában matematikát és fizikát tanított, titokban verseket és színdarabokat írt, megszületett első nagyobb lélegzetű regénye, A pokol tornáca. 1954-ben engedélyezték, hogy rákbetegségét a taskenti kórházban kezeljék, és állapota jobbra fordult. Közben folyamatosan írt, és az a meggyőződés alakult ki benne, hogy haladékot kapott a sorstól, s ez addig tart, amíg ír, vagyis teljesíti küldetését. Kórházi tapasztalatait a Rákosztály című kisregényében dolgozta fel.

A személyi kultusz leleplezése után, 1956-ban rehabilitálták, ismét tanár lett Rjazanyban. 1959-ben alig másfél hónap alatt írta meg kisregényét, az Ivan Gyenyiszovics egy napját, amelyet a Novij Mir című folyóiratnak küldött el. A mű 1962-ben, a hruscsovi olvadás idején jelent meg, a saját élményei alapján mutatta be a lágerek rabjainak életét. Egyszerű nyelvezetével és hitelességével megdöbbentő erővel hatott hazájában és külföldön is. Hruscsov 1964-es bukása után már nem közölték műveit a Szovjetunióban.

1967-ben nyílt levélben fordult az írószövetséghez, szót emelt a cenzúra eltörlése mellett, és követelte az ellene indított hajsza leállítását. 1968-ban Párizsban megjelent a Rákosztály és A pokol tornáca. 1969-ben az írószövetség kizárta tagjai közül, Szaharov és mások mellett csatlakozott a szovjet polgárjogi mozgalomhoz.

1969-ben Natalja Szvetlova lett az élettársa, később felesége, egyben titkára és lektora. 1970-ben neki ítélték az irodalmi Nobel-díjat, de nem utazott el Stockholmba, mert attól tartott, hogy nem engedik haza. 1971-ben külföldön jelent meg 1914 augusztusa című történelmi regénye, amely az orosz vereséggel végződő tannenbergi csatával foglalkozik. 1973-ban Párizsban adták ki A Gulag szigetvilág első kötetét (a kéziratot 1968-ban csempésztette külföldre), melyben a munkatáborok és börtönök rendszerét, az áldozatok szenvedéseit tárta fel, támasztotta alá adatokkal, visszaemlékezésekkel. Sajtókampány indult ellene, letartóztatták, 1974-ben hazaárulás vádjával elítélték, majd kiutasították az országból.

Ekkor vette át a Nobel-díjat Stockholmban, egy Zürichben írt röpiratában alkut ajánlott a szovjet vezetésnek: leáll támadásaival, ha lemondanak a nemzetellenes marxizmusról, és teljesítik nemzeti hivatásukat. Lenin Zürichben című könyvének 1975-ös kiadása után az Egyesült Államokban, a vermonti Cavendishben telepedett le. Kiadta a Gulag második és harmadik kötetét, 1980-ban két esszét is publikált (A tölgy és a borjú, A halálos veszedelem), és folytatta 1971-ben elkezdett történelmi sorozatát, amelynek összefoglaló címe A vörös kerék lett.

Az 1980-as évek közepétől, a gorbacsovi glasznosztynak köszönhetően, művei ismét megjelenhettek hazájában. 1990-ben visszakapta állampolgárságát, 1994-ben hazatért, az Orosz Tudományos Akadémia tagja lett. 1991-ben jelent meg Hogyan mentsük meg Oroszországot? című röpirata. A kommunizmust és a kapitalizmust is hevesen bíráló író szerette volna felrázni a „Szent Oroszországot”, de az általa javasolt jóindulatú önkényuralomnak, a keresztény-nemzeti rendszernek nem sok híve akadt.

Utolsó éveiben sokat betegeskedett, de továbbra is dolgozott, feleségével összegyűjtött művei 30 kötetes kiadásán munkálkodott. Otthonában halt meg szívelégtelenség következtében 2008. augusztus 3-án. „Szidalmazták és kinevették, istenítették és megvetették. De tisztelői és ellenfelei pontosan tudták, hogy Szolzsenyicin már csupán novelláival és A Gulag szigetvilág című regényével megváltoztatta a világot, és ez tökéletesen elegendő ahhoz, hogy a halhatatlanok közé kerüljön” – emlékezett meg róla halálakor egy moszkvai lap.

2013-ban Oroszországban kiállításon mutatták be hagyatékát. Születésének 100. évfordulója alkalmából a moszkvai Nagyszínházban mutatják be az Ivan Gyenyiszovics egy napja operaváltozatát, amelynek zenéjét Alekszandr Csajkovszkij írta, és amelyet az író fia, Ignat Szolzsenyicin vezényel.