Havat lélegző falusi utak, semmiből lett, égtiszta hangok, egymásba futó szánkónyomok. Ilyen lehetett egykor, néhol talán most is ilyen a csendes éj. Álcsillagok táncától el nem tompított, utánozhatatlan, végtelen ragyogás. Jó lenne megérezni belőle valamit legalább ezen az éjszakán.
Havat lélegző falusi utak, semmiből lett, égtiszta hangok, egymásba futó szánkónyomok. Ilyen lehetett egykor, néhol talán most is ilyen a csendes éj. Álcsillagok táncától el nem tompított, utánozhatatlan, végtelen ragyogás. Jó lenne megérezni belőle valamit legalább ezen az éjszakán. Akkor könnyebben levetkőznénk a gondmárkás szürke-fehér kezeslábast, amelybe még tavaly, ünnep múltán bújtattuk lelkünket, hogy nehogy felfázzon a hűvösebb hétköznapokon. Jó lenne betakarózni a szenteste fényeibe, és úgy maradni jövő ilyenkorig.
A kerek arcú, kötött sapkás lányt Hópihének neveztem el magamban. Pedig nem tűnt sem légiesnek, sem törékenynek, amint ott ácsorgott a hatalmas áruház villogó bejáratánál. A vásárló nép néha lehullajtott mellé egy ötvenbanist a bevásárlókocsiból, olyankor isten fizessét suttogott. Koszos kabátujjai fészekként vették körül a papírvékony kicsi arcot, amelyre mintha apró, vörös pöttyöket festett volna egy láthatatlan kéz. Olyannak tűnt így, gyermekével összenőve, mozdulatlanul, mint egy szélhozta, észrevétlenül olvadó, teljesen el mégsem tűnő hópihe. Talán karácsony éjszakáján is ott várakozik majd az apró csomaggal a bezárt boltajtók előtt, időtlenül.
Annyi mindent osztogatnak ilyenkor, ünnep táján: ingyenételt, ételjegyet a rászorulóknak, jókívánságot a szeretteknek, tanácsot a tanácstalanoknak, büntetést a fenyőtolvajoknak. Meg persze temérdek naptárt, díszest és egyszerűt, kabátzsebbe rejthetőt, falra akaszthatót, és olyant, amelynek minden lapja az ajándékozóra emlékezteti majd a megajándékozottat az új esztendőben. Csak éppen azt nem kínálgatják tömegszámra, amire szentestétől szentestéig a legnagyobb szüksége lenne mindenkinek. Szárnyakat. Átlátszót és színest, összecsukhatót és leszerelhetőt, egyszer használatost és strapabírót, zizegőt és hangtalant – kinek-kinek igénye szerint. Pedig szép lenne látni a repülni készülő emberek sorát, akik – a csodavárás izgalmában követelőzésre és lökdösődésre képtelenül – kiérdemelten kapnák egyszerre vállra az angyali adományt. Persze, a szárnyakat fenn is kell tartani. Remény, jóakarat, bátorság és főleg hit szükségeltetik hozzá – az efféle „üzemanyagot” pedig igencsak magukba szippantották az utóbbi szortyogós esztendők.
„Pult alatt,” gyerekszobák rejtekén, plüssmackók mosolyában vagy a kisautós ládában azonban még megtalálható. És talán a szentesti csendességben is. Az a legbiztosabb, ha a gyertyalángban lakó kék tündértől kérjük, az apró kezek érintésére ő minden karácsonykor előbújik.
