Úgy gondoltam, megírom, miféle kalandos úton jutottam el Budapestre néhány nappal ezelőtt.
Úgy gondoltam, megírom, miféle kalandos úton jutottam el Budapestre néhány nappal ezelőtt. Az biztos, hogy az állapotok és körülmények kísértetiesen hasonlítottak az 1990–91-es nagy akadályversenyhez: többórás hiábavaló álldogálás a határellenőrző ponton, aztán leszállítják az utast, és áthajtják egy üres és értelmetlen hosszú folyosón, semmit meg nem magyaráznak az autóbusz utasainak. Minek?
Ezzel rengeteg időt veszítettünk, holott úgy gondoltuk, hogy ma már, az unió fénykorában, mikor elegendő a személyi, és nincs csomagvizit, szúrós tekintet, kb. nyolc óra alatt lekavarható jó társasgépjárművel az út.
Csakhogy.
Nos, ott volt az az undok 'csakhogy'. Mert a busz egyszer csak az áhított céltól negyedszázad kilométerre elkezdett kattogni, csattogni, mint a csalogány vagy a kenetlen szekér, elszabadult gépfegyver (van ilyen?), és miután a gépkocsivezető – tachométer-tudatos és pihengető – tovább akart hajtani a nagy magyar éjszakában, a buszon tartózkodó műszaki érdeklődésű közönség egyedei, akik képzett busszal járók és úrvezetők is voltak ennen gépkocsival, hangos szóval figyelmeztették, megálljt kiabáltak feléje, nekije.
Üllő község önkormányzatával átellenben, távolsági autóbusz-megállójában parkoltunk le. Ekkor már minden társasgépkocsi elhúzott, járat egy szál sem Budapest felé, az idő szaladt, bár a szekér már alig haladt, ugyanis úgy éjjeli fél egy mélységében a hátsó jobb kereket már csak két árva csavar tartotta, a többit bedarálta a forgónyomaték, sebesség, útviszonyok, a gépkocsi önsúlya, ellenőrzés hiánya.
Őrült telefonálás. Majd mindenkinek van ismerőse – a cikkírót leszámítva –, műszaki és mérnöki, innovációs, kis- és középvállalkozó körökben, akiktől ötletet, segítséget, járművet, valami biztatót kértek. Az éppen felbukkanó közúti rendőrjárőr tanácsa: valahogy vánszorogjunk át a szomszédos községbe, ugyanis onnan taxit át nem lehet hívni Üllőre valamilyen szabályozás, törvényi előírás folytán. (Ha jól vettem ki.)
Hogy a pánik ki ne törjön – egyebként szó sem volt róla – anekdotáztunk, adomákat és történeteket meséltünk úti kalandjainkból, ismerősöket említettünk, akiknek menet közben szökött ki a kereke, tört el kardántengelye, Róma–Berlin–Budapest tengelye valamivel régebben. Űrhajójukban nem működött a súlytalanság Vármezőn stb. Szóval jól elvoltunk.
Olyan döntés született, hogy haladjunk lépésben öt-hat kilométert, mérföldenként álljunk le, szálljanak le az arra hivatottak, tehát a gépkocsivezető és egy izmos untermann, és húzzák meg a csavarokat. A haladási sebességünk elérte az 5 km/órát. Így értük el pirkadat előtt az első városvégi taxiállomást Ferihegynél, ahonnan több bérautót is elkötöttünk, és bevitettük magunkat átlag 7500 forintért az Újpesten fekvő szállodába. Ott már minden a civilizáció szabályai szerint működött.
Az anyavállalat, a gépkocsit üzemeltető szállítási cég a távolból vonta a vállát, kártérítést fizetni nem hajlandó, a gépkocsit vezetőnek szerencsére nem voltak nyelvi nehézségei, megjavíttatta egy nap alatt az alkotmányt, kerekeltette, csavaroztatta, még tartalék srófokat is beszerzett, és viszonylag kalandmentesen hazaértünk 11 óra alatt a marosiak vásároshelyére. (Mintha New Yorkból tettük volna meg az utat repülőn.)
Szóval ezt akartam volna megírni, de végül is letettem róla, mert kedd este Bordeaux-ban örömkitörésekben volt részünk, és magunk is így üvöltöttünk. Azért is jó ennek a kimenőnek az időzítése, mert a cikk megjelenéséig az öröm nem változik ürömmé. Csütörtökig nincs újabb összecsapás.
