Ha az ember hazajön egy-két hetes önkéntes elszigeteltségből, azonnal százával ugranak rá az itthon felejtett hírek, botrányok, örömtelenségek és kőkemény felszólítások.
Ha az ember hazajön egy-két hetes önkéntes elszigeteltségből, azonnal százával ugranak rá az itthon felejtett hírek, botrányok, örömtelenségek és kőkemény felszólítások. Megbízatások, kötelességek, elfelejtett ígéretekre történő csípős emlékeztetések. Így van rendjén, mondják az okos lélekelemzők, háboroghat, aki pedig nem akar szembesülni a realitásokkal.
Márpedig az az egy-két hét teljes izoláltság sok mindenre alkalmat nyújt. Átgondolhatjuk mindazt, ami az elmúlt hosszabb-rövidebb időszakban velünk történt akarattal, beleegyezésünkkel, helyzetünkből fakadóan, vagy amit nem mi provokáltunk ki a sorstól, hontól, jegyellenőrtől, környezettől, családtól, kedvenc kutyánktól. (Nem választható meg az átgondolásra alkalmas időszak hossza, ugyanis önkéntelenül ötlik fel, s ha elég őszinték vagyunk saját magunkhoz, akkor el sem bújhatunk az előzmények és következmények latolgatása elől.)
Végigpörgethetjük, hol hibáztunk, bár kizárt, hogy mi tényleg hibáztunk volna, sokkal inkább mások vétettek ellenünk (hajaj mekkorát!), ekkor megnyugszunk, és nyugodt szívvel megyünk le a partra, ahol egy jót bosszankodhatunk, mert elfoglalták kedvenc helyünket a fövényen, kavicson, sziklán, gyepen valami rohadt idegenyek. Végre találunk egy tűrhető helyet, leülünk, módszeresen lehámozzuk magunkról a ruhákat, vetkőzőfülke nincs, a nyug- vagy napozóágy drága, a napernyőt nem a mi zsebünkhöz szabták, máskülönben elég szerencsések voltunk, mert találtunk egy viszonylag árnyékos pontot, amelyről kétnapi tapasztalat után kiderül, hogy csak akkor tűnik el, amikor a legnagyobb szükség mutatkozik iránta, amikor az UV-sugarak a leginkább támadják bőrünk felhámját. (Innen a mondás: saját bőrén tanul az ostoba.)
Végre begázolunk a tengervízbe, ami hideges, de megszokható, kicsit didergünk, mielőtt belevetnénk magukat a hullámokba, hogy a régen begyakorolt mozdulatok és légzéstechnikák segítségével, amelyeket még néhai dr. Rettegi edzőnktől sajátítottunk el, kiússzunk kb. 250-300 méterre, meg vagyunk magunkkal elégedve, a teljesítmény előtt megemeljük vízikalapunkat, lefitymáljuk az amatőr lubicokat, a finomkodva kavaró hölgyikéket és irodalmi kutyaúszásban evickélő pancsereket, pancsolókat. Elégedettségünket semmi sem zavarja, az átgondolások eredményét már korábbról a javunkra csavartuk el, semmi sem izgat igazán, ámbátor telefonunkra elfelejtettünk roamingot (távhívást) vásárolni, a laptop/skype nem működik, ugyanis a környéken sehol kódolatlan wifi, sehol egy szerelő, aki az általunk bérelt apartmanban, lakosztályban, horvátul sobeban megjavítsa az internetet, és így, a tökéletes elszigeteltségben az ember elégedetten pihen, nincsenek csak napi gondjai: mit főzzön, hova sétáljon, átránduljon-e a közeli Trogirba (Dalmácia) gyalog, vagy kishajóra pattanjon, és a napok rohannak, amíg eljön az a pillanat, amiről magunk sem hittük, hogy bekövetkezhet, mi ugyanis megunhatatlannak
tartottuk a tengerparti semmittevést, de bizony két hét már kínosan sok, hazavágyunk, és akkor ránk tör minden ellenséges, elfelejtésre ítélt szorongás, vágy és nyugtalanság, látni akarjuk az unokánkat, be akarunk menni a könyvtárba dolgozni, hisz sürget a kiadó... És bár tudjuk, hogy hosszú út áll előttünk, amit az sem enyhít, hogy egy napot Pesten tölthetünk, s az antikváriumokban rengeteg jó könyv vár reánk, meg talán régi vásárhelyi képeslap, ámbátor ez egyáltalán nem biztos. Ugyanis a világon rengetegen gyűjtenek régi, vásárhelyi képeslapokat, hiszen ez a világ legnagyobb óvárosa. De ezt már valahol megírtam.
