Szabadságharc
2018-10-16 14:30:45
- Nagy Székely Ildikó
Hétköznapi történet
Pálma mindig lázadó típus volt. Nyolcadikos korában fiúsra vágatta derékig érő haját, hogy ne kelljen az iskolai egyenruha mellé még copfot is viselnie, amikor csak tehette, ellógott az utolsó óráról, és a cigarettát, szeszes italt is hamarabb kipróbálta, mint az osztálytársai. Abban a kis Maros menti faluban azonban, ahol élete első tizennégy évét töltötte, mindig minden hamar kitudódott.
– Apám rendszerint kiakadt, amikor rossz híremet hallotta. Mióta az eszemet tudom, megpróbált rövid „pórázon” tartani, talán ez váltotta ki belőlem a „csak azért is” viselkedést – kezdte történetét a negyvenes évei közepén járó, szép arcú nő. – Édesanyámat kiskoromban elvesztettük, az „öregem” vasszigorral igyekezett őt pótolni, ezt pedig tizenéves fejjel nem voltam hajlandó elfogadni. Ha szobafogságra ítélt, az első adandó alkalommal kimásztam az ablakon, ha kidobta a kedvenc kazettáimat, újakat másoltattam egy haverommal. Így utólag belátom, nem lehetett könnyű dolga. Csak nyolcadik osztály végén váltottam stílust rövid időre, akkor, amikor már közeledett a középiskolai felvételi. A rendszerváltás éve volt, és úgy éreztem, végre én is megnyerhetem a szabadságomért vívott harcot. Teljes gőzzel kezdtem tanulni, és bár a legjobb barátnőm sem hitte el, hogy bejutok abba a rangos iskolába, ahova készültem, sikerült. Igaz, a vonal fö-lött az utolsó előtti helyen volt a nevem, ennek azonban akkor egyáltalán nem volt jelentősége. Csak az érdekelt, hogy új életet kezdhetek.
– Beköltöztél a városba?
– Csak szerettem volna, apám ugyanis nem engedte. Azt mondta, elég baj van velem így is, hát még ha teljesen kiszabadulok a keze alól. Még a bentlakásról sem akart hallani, nemhogy albérletről. Így négy éven át ingáztam. Valamivel 7 óra előtt indult reggelente a vonatom, 8 órára be is értem Vásárhelyre, délután ötkor pedig hazazötykölődtem.
– Nem volt fárasztó?
– Az én életformámmal ki lehetett bírni, a tanulásra ugyanis nem sok időt „vesztegettem”. Az osztályban hamar megtaláltam a pár magamfajtát, velük lógtam fél délután, amíg meg nem jött a vonatom. Apám úgy tudta, tanítás után a könyvtárban ülök, és készülök a következő napra. A jegyeim, persze, hamar elárultak. Jöttek is az otthoni jelenetek, egyik a másik után, de én nem éreztem hibásnak magam. Mindig azzal védekeztem, hogy ha bent lakhatnék a városban, több időm lenne tanulni. Kilencedik végén, pár héttel a tanévzárás előtt úgy nézett ki, hogy több tantárgyból is pótvizsgáznom kell. Akkor kicsit megszeppentem, összeszedtem magam. A délutáni kávézást, bulizást persze akkor sem hagytam abba. Az egyik törzshelyemen találkoztam egy fiúval, akit akkoriban vettek fel oda pincérnek. Vele egy új fejezet kezdődött, pontosabban kezdődhetett volna az életemben.
– Hogy ismerkedtetek meg?
– Már nem emlékszem pontosan. Egyszer csak elkezdtünk beszélgetni, és attól a naptól kezdve, ha ráért, mindig odajött az asztalomhoz. Az első perctől nagyon tetszett, és amikor megtudtam, hogy egyetemista, még vonzóbbnak tűnt. Elmesélte, hogy szenvedélyes utazó, és azért dolgozik a tanulás mellett, hogy legyen pénze jönni-menni az országban és a határon túl. Egyszer aztán engem is elhívott egy hétvégi kirándulásra. Apám először hallani sem akart róla, de valahogy sikerült megpuhítanom. Nem készültünk túl messzire, Maroshévíz volt az úti cél, és a vonat, amellyel utaztunk, a mi falunknál is megállt. Csak az volt a gond, hogy én előzőleg úgy mutatkoztam be a srácnak, mint tősgyökeres vásárhelyi, és az indulás napján korán reggel be is jöttem a városba, hogy ne derüljön ki a hazugság. A vonaton azonban pár falumbelivel kerültünk egy kupéba, és lelepleződtem. A barátom nem mutatta, mennyire bántja, hogy átvertem, de a viselkedése érezhetően megváltozott. A haverainak is csak úgy tessék-lássék mutatott be, és végig távolságtartó maradt. Amikor hazaindultunk, elárulta, hogy semmit nem gyűlöl úgy, mint a hazugságot, a külföldön élő anyja hitegette eleget kisgyermekkorától, és ő már akkor megfogadta, hogy ezt senkitől nem fogja eltűrni. Aztán megkért, hogy többé ne keressem.
– Szót fogadtál?
– Azt reméltem, nem gondolja komolyan, így párszor még elmentem a kávézóba, és próbáltam beszélni vele. Végül beláttam, hogy értelmetlen minden próbálkozás. Az elkövetkezőkben minden megváltozott körü-löttem, már a saját haverjaim közé sem kívánkoztam, mintha kiradírozták volna belőlem azt a nagy szabadságvágyat. Összebarátkoztam egy csendes, rendes lánnyal az osztályomból, akinek a szülei megengedték, hogy iskola után átmenjek hozzájuk ebédelni, tanulni. Azt hiszem, leginkább nekik köszönhetem, hogy sikerült leérettségiznem.
– Az iskola után továbbtanultál?
– Mindig felnéztem az egyetemistákra, magamban azonban nem éreztem ehhez erőt. Otthon maradtam, és a helyi boltban kezdtem dolgozni mint elárusító. Aztán elvégeztem egy virágkötői tanfolyamot, egyszer talán annak is hasznát veszem. Két évvel az érettségi után egy szüreti bálban összejöttem egy szomszéd falubeli fiúval, egy év múlva meg is tartottuk a lagzit. Két lányunk született, még szeretnénk egy kisfiút.
– Boldog vagy? – kérdeztem beszélgetésünk végén.
– Igen, biztosan. Bár ez annyira tág fogalom. Inkább azt mondanám, nyugodt vagyok és végre szabad.
