Sütő András, az (élő) ember

„Megölhettek, de ártani nem tudtok nekem”

Sütő András, az ember – így szólt a cím. Élő megemlékezés – tehetnénk hozzá, ha arra az estre gondolunk, amelyet az író születésének 95. évfordulója alkalmából szervezett a nevét viselő baráti egyesület. Élő megemlékezés, amely hiánycikk a mai világban, olyan irodalmi és visszaemlékező est, amelyen Sütő alakját, életművét nem száraz adathalmazok és egyoldalú műelemzések alapján idézték vissza közénk, hanem olyanok emlékeztek rá, akikkel együtt dolgozott, akiket jól ismert és akik jól ismerték őt, akik kollégái, barátai, családtagjai voltak – irodalmárok, szerkesztők, színházi emberek, írók és orvosok. Sütő Andrásra, ezúttal elsősorban nem (csak) az íróra, hanem az emberre emlékeztek, akinek ezúttal számos olyan tulajdonságát ismerhettük meg, amelyre azelőtt talán nem is gondoltunk. 

Péntek délután teljes telt házas közönség vett részt a Sütő András Baráti Egyesület rendezvényén, a Bernády Ház földszinti termében, ahol az est moderátora, Nagy István színművész köszöntötte a jelenlévőket, közöttük a visszaemlékező meghívottakat: dr. Lázár Erzsébet orvost, Kincses Elemér írót, rendezőt, dr. Sütő András orvost, az író fiát, dr. Nagy Attila orvost, költőt és Székely Ferenc írót, Sütő András unokatestvérét. Nagy István maga is egy fiatalkori emlékével idézte meg Sütő alakját, majd átadta a szót a felszólalóknak, közöttük sorrendben elsőként Demeter József nyugalmazott lelkipásztornak, a Sütő András Baráti Egyesület elnökének, aki elmondta, hogy az egyesület 2008-as megalakulását követően minden évben megtartották az évfordulós megemlékezést Marosvásárhelytől az író szülőfalujáig, Pusztakamarásig. Előadásokat, konferenciákat, kerekasztal-beszélgetéseket szerveztek, ám egyiken sem voltak olyan sokan, mint a pénteki alkalmon. 

Dr. Sütő Andrást az édesapjával való viszonyáról, közös élményeikről kérdezte Nagy István. – Nehéz helyzetben vagyok, mert el kell döntenem, hogy mi az, ami családi titoknak minősül, és mi az, ami a közvélemény elé kitárható, de próbálom ezt a kényes egyensúlyt megőrizni. Csodálatos ember volt édesapám. Csak jó emlékeim vannak róla. Már 12 éves koromban elvitt vadászni, és nagyon büszke volt rám, hogy nem félek a puska zajától, azzal együtt, hogy minden lövéskor fenékre estem az ijedelemtől. Ezt úgy oldotta meg, hogy a kucsmáját letette a földre a hátam mögé, és a lövések előtt kiáltott, hogy „Fiam, most!” – mondta visszaemlékezése során dr. Sütő András, aki több családi történetet is felelevenített. Mint elárulta, édesapja nagyon együttérző volt, nem volt benne semmilyen hatalmaskodás vagy szülői utasítgatás, ám ezzel együtt megkövetelt bizonyos dolgokat. Fehér bőrű lévén nem szerette a napozást, a tengerpartot, mégis minden nyáron együtt nyaralt családjával a tengeren, és soha egy rossz szava nem volt, amiért úgy leégett, hogy éjszakánként alig tudott aludni. A szomorú években, amikor az orvosként végzett fiát kihelyezték, és nem tudott még egy kis erdélyi magyar faluba sem visszakerülni, a Hargita megyei egészségügyi igazgató felajánlotta, hogy segít, ha ír egy nyúlfarknyi, kétflekknyi szöveget a szeretett vezetőről, ám ő megtagadta ezt. Dr. Sütő András Magyarországra költözött, ez lévén az egyetlen módja a családegyesítésnek. Édesapját nagyon megviselte a távolság, és mindig szomorú volt az elválás. Kilencven fekete márciusa után pár évvel elhatalmasodott rajta a betegsége, egy olyan harcot kellett vívnia, amelyben eleve vesztesként indult. – Orvosként tudom, hogy súlyos és gyógyíthatatlan betegség esetén a betegek különböző stációkon – hitetlenség, kétkedés, eltávolodás, düh és dac, majd a belenyugvás és elfogadás – mennek keresztül a betegség elfogadásával kapcsolatban, ám édesapám hihetetlen önuralommal kezelte mindezt. Minden kezelésre szorgalmasan eljárt, noha nagyon fárasztó volt számára folyamatosan Vásárhelyről Budapestre utazni és vissza. A betegsége sem változtatta őt meg, ugyanaz a nyugodt, kedves ember maradt, csak végtelen szomorúság sugárzott belőle. Nagyon szeretett volna élni még, de ezt nem hangoztatta, és nem volt benne szemrehányás, számonkérés. Az összes műve közül nekem a Káin és Ábel tetszik a legjobban, és megdöbbentem azon, hogy évtizedekkel a halálba vezető útja előtt Ábel szájába adta azokat a szavakat, amelyek az ő szavai voltak, és az élet szeretetéről szólnak. Betegsége idején kezdték támadni irigyei, ellenségei, akik alig ismerték őt, támadták történészek, irodalmárok, irodalomtörténészek. Rágalom volt ez, és a rágalom ellen nem tudsz védekezni. De ő nem panaszkodott emiatt sem. A minap ismét eszembe jutott utolsó kívánsága: Fiam, ha én már nem leszek, gondoskodj édesanyádról helyettem, úgy mintha én tenném.

Sütő András egykori szerkesztőségbeli munkatársa és barátja volt Kuti Márta, aki az író több szövegét is gondozta. Lapunkban megjelent, Sütő Andrásról – szubjektív hitelességgel című, 2013 júliusában született írását Kilyén Ilka színművésznő olvasta fel. – Sütő András hajlíthatatlan volt. Ha valamiért kompromisszumot kötött vagy látszólag megalkudott, azért tette, mert úgy vélte, a magyarság és nem utolsósorban a magyar nyelv érdekei ezt kívánják. Jelen volt a magyarság művelődési életében, és megtalálta a módját, hogy jelen lehessen, hiszen a hetvenes-nyolcvanas években már lélegzethez sem juthatott itthon. A hatalomnak kifinomult eszközei voltak az ellenállók megzabolázására. Egy tanárt, orvost kirúgtak az állásából, egy neves, népszerű íróval ezt nem merték megtenni, mert a látszatra adtak. De minden módon megakadályozták, hogy nyilvánossághoz jusson. Tisztelte és imádta elődeit, elsősorban Tamási Áront és Kemény Jánost – írta Kuti Márta, aki azt is megjegyezte, hogy a neves író minden szerkesztői észrevételért, javítási javaslatért hálás volt, ami az igazi tehetség jele. 

Kincses Elemér, az író barátja, több drámája előadásának rendezője elmondta, családjaik között régi a kötelék, majd számos, nagy közönségsikernek örvendő, érdekes és humoros történetet elevenített fel az együtt töltött időkből, dr. Lázár Erzsébet pedig mint orvos és mint a marosvásárhelyi kulturális élet aktív résztvevője Sütő Andrásról, az íróról, az emberről és a páciensről egyaránt megemlékezett. Visszaemlékezésében többek között azt is elmesélte, hogy amikor a már nagyon beteg Sütő megtudta, hogy a szomszédos kórteremben még nála is betegebben, gyógyíthatatlanul az a személy fekszik, aki azelőtt őt nagyon csúnyán támadta és rágalmazta, átment hozzá, leült az ágya szélére, és vigasztalni kezdte. – Hatalmas emberi példa volt ez a számomra: megvolt benne az alázat, tudta, hogy a másik esendőbb, mint ő, és nem lesz esélye az életre. Ő megmaradt Sütő Andrásnak, betegen is, fél szemmel is. Igazán ideje lenne a túl régóta húzódó procedúra végére érni, és végre szobrot állítani neki Marosvásárhelyen.

Cselényi László médiaszakember, a Duna TV igazgatója, az író veje írásban emlékezett Sütő Andrásra. Igencsak személyes hangvételű, történetekben gazdag Ne felejtsük elfelejteni, avagy a narancsszínű gomb című visszaemlékezését Kilyén Ilka olvasta fel. – Amilyen féltő szeretettel és odaadó megértésel viszonyult András a memória fokozódó gyarlóságait rendre felvillantó Évához, azzal meg lehetne tölteni az évszázad romantikus sorozatfilmjét. Így tartották egymásban a lelket. Ha Sütő Andrásról, a magánemberről beszélünk, akkor Éváról is beszélnünk kell, mert ők ketten elválaszthatatlanok. Andris és Éva. András mindig korábban kelt. Megfőzte a kávéját, és odaült az írógéphez. Nem a dolgozószobájában, azt nem szerette. Csak a konyhában. Mire a család elékászálódott, ő nagyjából már meg is volt a napi penzummal. Évtizedeken keresztül voltam tanúja, hogy hány és hány embernek igyekezett jogsérelmeit, búját-baját orvosolni. Segítőkészségének egyik jele a fáradhatatlansága volt, ha valamelyikünk autója elromlott. Ilyenkor a kamarási gépész apja bújt ki belőle, aki ebből-abból összeeszkábált magának egy cséplőgépet, hogy aztán kikiáltsák kuláknak, és kiköltöztessék a saját házából a saját csűrjébe. Mi már kidőltünk volna a szocialista autóroncsaink mellől, de ő még nem adta fel, és többnyire neki volt igaza. Vérbeli gépész volt, szenvedélyes autószerelő. Eszembe jut még a bátorsága és kíváncsisága is: ez a termetre inkább kicsinek mondható ember nem félt semmitől. Fiatal korában szerette a toronyugrást, jó is volt benne, fénykép is van róla. Amikor úgy értesült, hogy a fekete márciuskor súlyosan bántalmaztak bennünket, a magyar televízió forgatócsoportját, azonnal rohant engem, minket felkutatni, pedig nagyon jól tudta, hogy ha valahová, akkor pont oda neki nem lenne szabad mennie. Aznap még megúszta. Könyörögtem, hogy jöjjenek el velünk Pestre, de nem volt rá hajlandó. Bátorságánál csak a kíváncsisága volt erősebb, ez embertársaira is, de leginkább műszaki vonatkozásokra volt érvényes – írta Cselényi László, aki elmesélte, hogy egy orvosi mérőműszeren – talán vérnyomásmérőn – csak azért nyomott meg egy tiltott, narancsszínű gombot, mert kíváncsi volt, hogy akkor mi lesz. 

Dr. Nagy Attila elmondta, a baráti kapcsolat mellett szakmai kötelék is volt közöttük, Sütő András abba a belgyógyászati laborba járt ellenőrzésre, amelynek ő a vezetője volt. Gyakran beszélgettek a kórház árnyas udvarán is irodalomról, nyelvről, elődökről, a Mezőségről. – Sütő Andrást annak idején nagyon sokan támadták. Egyet sem látok ma itt közülük. Akkor olyan időket éltünk, amikor lehet, hogy voltak megalkuvások, de Sütő András mindig kiállt a magyarság mellett. Olvasta és szerette az antikokat, egyszer pedig Szókratészt idézte, aki azt mondta: megölhettek, de ártani nem tudtok nekem. Sütő Andrást el lehetett volna pusztítani, és majdnem sikerült, ott voltam akkor fent a padláson március 19-én, de ártani nem tud neki senki. 

Székely Ferenc édesapja és Sütő András édesanyja testvérek voltak. Székely Ferenc Sütő András biztatására kezdett el írni, és Sütő utolsó éveiről napló jellegű kötetet is kiadott. – Egy pirinyó kis faluban lakunk, és ma, amikor a Sütő-köteteimet betettük egy türkizkék autóba, eszembe jutott, hogy ezt az autót 2007-től vezetem, azelőtt pedig Sütő András vezette – kezdte a számos családi, fiatalkori történetben gazdag visszaemlékezését Székely Ferenc, aki mesélt a pusztakamarási együttlétekről, gyerekkori emlékekről, családtagokról, gyermek- és fiatalkorról, amelyet a Sütő-házban töltött, az akkor már sikeres író hazalátogatásairól, amikor cukorkát és folyóiratokat hozott a szerkesztőségi Moszkviccsal vagy Pobedával. 

A jó hangulatú, Sütő Andrást, az embert valóban megidéző esten Bartha Ákos és Kovács Zsolt, a marosvásárhelyi művészeti líceum hegedű szakos diákjai működtek közre, Sütő András Egy lócsiszár virágvasárnapja című drámájának egyik részletét pedig Kilyén László és Nagy István színművészek adták elő felolvasószínházi keretek között. Az estet az író sírjának megkoszorúzása előzte meg.