2020. szeptember 21., hétfő

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Félévi csend után hamarosan újra élettel tel(het)nek meg az óvodák, iskolák. Az idei tanévkezdés azonban egészen másnak ígérkezik, mint az eddigi gyermekzsivajos, nyüzsgős, ölelkezős becsengetések. Azt, hogy a koronavírus-járvány miatt elmarad a sokszor fantáziátlanul merev, régi korok szellemiségét idéző, ünnepélyes megnyitó – tisztelet a szertartást valóban diákközpontúvá tevő, kevés kivételnek –, valószínűleg nem sokan veszik zokon. A biztonsági útvonalakon közlekedő, osztálytermeikben egymástól méteres távolságra ülő maszkos kisiskolások, kamaszok és fiatalok látványa azonban a külső szemlélő számára is lehangoló lehet, hát még azoknak, akik alkotóelemei – lépőkéi, dobókockái – a nagy járványügyi ,,társasjátéknak”. 

Védekezni, természetesen, kell, főleg, hogy gyermekek és rajtuk keresztül családok ezreiről van szó, de jó lenne, ha az óvintézkedések a józan ész szabályainak, és nem egyes ,,felső emeleteken” lángoló elmék értelmetlen, mi több, diktatórikus szüleményeinek rendelődnének alá. Csupa olyan elképzelésnek, ami a visszatérés öröme, izgalma helyett igazán meggyűlöltetheti – a tavaszi bezártságban igencsak próbára tett, talán az eddiginél érzékenyebb – diáknemzedékkel az oktatás intézményét.

A tanügyminiszteri tiltások sűrűjében egyebek mellett a diákok használati tárgyainak csereberéjéről, illetve a többi osztálytárs általi megérintéséről, a labdajátékok megszüntetéséről is találunk enyhén szólva elgondolkoztató utasításokat. Nem kell hozzá vaslogika, hogy belássuk a rendelkezés hiábavalóságát. Az iskolai kosarazás, focizás pár tollvonással betiltható – így legfeljebb sok diák számára már a testnevelés sem lesz a felüdülés, energialevezetés ideje, amire akkora szükség volt a napi akár hat-hét végigült tanóra után –, azt azonban lehetetlen elérni, hogy a tanintézetbe érkező diákok ne ugyanazon az ajtón, ugyanazt a kilincset érintve lépjenek be az épületbe, a tornatermek öltözőiben ne nyúljanak sorra ugyanazokhoz a fogasokhoz, padokhoz, és a lista még kígyózásig folytatható. Mintha a rendelkezés megalkotói egy olyan vastag falú üvegpalotában kalapálták volna össze vírusellenes stratégiájukat, ahonnan nem látni ki a külvilágra, például az önfeledt gyermekektől hemzsegő parkokra, játszóterekre, ahol a hinta, csúszda, mászóka mind a közös szórakozás kelléke. 

Egy kisgyermekeket tanító – szükség esetén dédelgető, ölbe véve vigasztaló – pedagógus arra panaszkodott, hogy a járványügyi óvintézkedések részeként nemcsak számos játékot kellett eltüntetni a csoportteremből, hanem az összes könyvet is, csak a fertőtleníthető műanyag kellékek és kockák maradhattak, emellett az idei tanévben – a vírusok közlekedését megelőzendő – az éneklés is tilos lesz. Jó, hogy egyáltalán beszélni szabad az aprónép testi, lelki jólétét biztosítani hivatott óvónőknek. 

Bármennyire erőlködöm, képtelen vagyok elképzelni, hogyan lehet majd betartatni az oktatási rendszer legfiatalabb szereplőivel a csoporttársaktól való egyméteres távolságot – ezzel amúgy értelmét is veszti a szocializálódás első közegeként szolgáló óvoda –, hogyan tud majd egy újdonsült vagy „veteránnak” számító iskolás hosszú órákon át orrot, szájat fedő maszkban figyelni a pedagógusok szintén maszkba csomagolt tanítására. Nem lenne észszerűbb a higiénia alapszabályaira, elsőként a gyakori kézmosásra megtanítani, illetve emlékeztetni a gyermekeket, és ehhez megfelelő mennyiségben biztosítani is minden eszközt?

Egy televízióműsorban a tanórák alatti maszkviselést az ,,aranykori” iskolai viselet kötelező kellékeivel hozták összefüggésbe. Egykori diákként, gyakorló szülőként úgy látom, kicsit erős a hasonlat, hiszen a védőmaszk célja nem az egyéniség háttérbe szorítása, hanem az egyén – jelen esetben gyerek – védelme lenne, mégis, az előbbi funkció is maradéktalanul érvényesül. Egy arc nélküli, engedélyre lépegető, társaitól elszigetelődő nemzedék gyártóüzemévé válhatnak így lassan a tanintézetek, főleg, ha a jelenlegi állapot hosszabb ideig kitart. Vagy, ahogy egy nyolcvanas évekbeli szeptemberi reggelen – legelső iskolai napomon – édesapám anyámnak odasúgta, valami ennél is durvábbá. – Bekerült a leánka a húsdarálóba – sóhajtotta édesapám, persze úgy, hogy én ne halljam. Ezek az utólag elárult szavak visszhangoznak most bennem, amikor a becsengetésre készülő kicsikre, nagyokra gondolok. Mégis, bízom benne, hogy a járványhelyzet kedvező alakulása folytán lesz mód és indíték arra, hogy ez a furcsa őrző-védő gépezet időben leálljon, még mielőtt a szabadságra teremtett nemzedékek jövőjéből csakis mások által formálható, önmagát alakítani képtelen massza válna.