Spiró György: Diavolina

(Magvető Kiadó, Budapest, 2015)

Jó hírrel köszönt a magyar irodalomra az új év. Az Élet és Irodalom idei első számában olvashatjuk: Spiró György amerikai sikere. A Wall Street Journal szerint Spiró György Fogsága a 2015-ös év legjobb regénye, a lap tízes toplistáján többek között a Nobel-díjas török író, Orhan Pamuk legújabb könyvével együtt szerepel. Tíz évvel megszületése után adták ki angolul Spiró gigantikus történelmi regényét. A Captivity a Restless Books gondozásában jelent meg Tim Wilkinson fordításában, aki Kertész Imre műveit is átültette angolra. 

A hír számomra azért is érdekes, mert némi elmaradással éppen befejezem, és szemlézni készülök Spiró legújabb regényét, a Diavolinát. 

A Fogság megjelenésekor, 2005-ben nagy siker volt, akkor májusban a hónap könyveként értékelték. Munkássága kezdetétől (1974) napjainkig az író számtalan díj, kitüntetés birtokosa, 2006-ban Kossuth-díjas, előtte, 2005-ben az évad legjobb magyar drámájának szerzője, és még negyedét sem soroltam fel a legrangosabb irodalmi díjaknak, amelyeket elnyert, amint ezek előtt mindig egy kiváló művel jelentkezett.

Legutóbb látott fotóján nyoma sincs arcán a fáradtságnak, talán kissé gyanakvóan, fürkészve néz a világra, hősei közt roppant munkabírással rendelkező, különleges adottságokkal megáldott embereket, nagy történelmi korszakok tanúit ismerhetjük meg.

Legutóbbi műve a különös című Diavolina, a szovjet-orosz irodalom Maxim Gorkij fémjelezte korszakának híres és hírhedt politikusait, nagy íróit Csehovtól Bulgakovig sorakoztatja fel. Letűnt idők, de az átélők, átvészelők számára, akik olvasták, csodálták, az ideológiai harcok, egy nagy forradalom és egy nagy háború tisztító útjának megjárását jelentette. Az ezekben felnőtt és éretté, megtört vagy edzett öregekké vált olvasók most megint meglepődnek. Talán észre sem vették, hogy az az irodalom, amelyet szocialista realizmusként tanultak meg, egyszer csak kivonult az életükből. Romániában még jóval azelőtt, hogy a Kárpátok Géniusza lett korunk hőse. 

De amint múlik az idő, egyre több a visszatekintés, megszülethettek olyan művek, amelyek másként láttatják azokat, akikről azt hittük, hogy műveik alapján jól ismerjük, megértettük, hűséges olvasói voltunk.

A történelem szörnyeket is szült, ahogy Spiró a Fogságban Nérót és Caligulát láttatja, hogyan vált a tűzvész martalékává a Fórum, a templomok, a könyvtárak, mit láthatott Uri, a nagy idők, nagy hatalmú császárok korának kisembere, amikor végigment a kifosztott városon. A leírás, mint egy gyorsan pergő film, egy pillanatig sem lankad, mintha gyorsítva kopognának a betűk az író gépén. Azóta tíz év telt el, a regényt a Ben Hurnál is érdekesebbnek tartja az amerikai irodalomkritika. Az új regényen – bevallása szerint – Spiró évekig dolgozott, hordozta magával talán azóta, hogy megtanult oroszul. 

Eljött az idő, hogy egy világirodalmi nagyság, aki kezdetben felismerte, hogy „a bolsevizmus rosszabb, mint a cárizmus”, valós mivoltában is megjelenjen – mondhatja az olvasó, amint betekint a Gorkij környezetét, életének alantas viszonyait ábrázoló regénybe. Bár Lenin korán kitaszította, száműzetésre kényszerítette, nem támadja az önkényuralmat, sőt érthetetlen módon önmaga meggyőzésével bízni kezd abban, hogy minden jóra fordul, ha a nép javát szolgálja, ha nagy ipari vállalkozások jönnek létre, akkor az értelmiségnek érdemes támogatni a hatalmat. 

Spiró narrátorra bízza a regény szövevényes leírását, nevezett Olimpiada Csertkovára, aki Gorkij élettársának, Marija Fjodorovnának, a moszkvai Művész Színház híres színésznőjének szegény sorsú lányból lett gazdasszonya, később társalkodónője. Benne megtestesül a szovjet hatalom elképesztő, ám valóságos társadalmi törekvése, hogy az alacsony sorból felemelkedő tehetségek utat törhessenek minél magasabbra. A gazdasszonyból végül orvossá tanult Lipa (az Olimpiada aligha volt egyszerű név) neves emberek közelében él, hihetetlenül gyorsan és sokat tanul, csodálja Gorkijt és haláláig szerelemmel szereti, orvosként is hűségesen szolgálja. Ennyit tudnunk kell róla, azt, hogy Gorkij Boszikának szólította, vezetékneve, a Csertkova – boszorkány szerint, ebből lett a sorrentói tartózkodás alatt az olaszos Diavolina.

Gorkij krónikus tüdőbeteg, ezt gyógyítják Olaszországban, Diavolina kámforinjekciókkal kezeli, a végén a sok „lézengő”, kirendelt orvosa mellett csak ő adhatja be neki. 

Hosszú korszakokat és Gorkij számos oda-vissza utazását (Lenin halála után Sztálin visszahívja) írja le, a szovjet hatalom éveiben a nyugati szociáldemokrácia, a világhírű nyugati írók (H. G. Wells, Romain Rolland) látogatását, betegségének kezeléséhez még Marie Curie is szakvéleményt adott, szerencséjére, mert így mentette meg az egyik orvos röntgenkezelésétől, aki már-már tönkretette. Alekszej – ha az íróról beszél Diavolina, így nevezi Gorkijt – rendületlenül dolgozik. Az Éjjeli menedékhely óriási siker Berlinben, ahol több mint 500-szor adják elő, ám a 130.000 márkát, a tiszteletdíjakat a képviselettel megbízott Gefland ellopja, Görögországban milliomos lesz a pénzből alapított fegyvergyáraiból. 

Ezek a gyorsan pergő és váltakozó történetek sokszor a pamflet felé viszik a józan eszű Diavolina meséjét, az író környezetének bizarr mivoltát. Az időrend jócskán felborul, ha eszébe jut a sok és sokféle vendég, legkevesebb hatvanan vannak olykor egy-egy vacsorán, ha külföldön vannak, Gyenyikin, Kolcsak, Vrangel emberei sem ritkán, akik napközben keményen dolgoztak a Renault-gyárban munkásként, vagy a dologtalanul lébecoló Ehrenburg is megjelenik.

Felbukkan Gorkij mellett egy Mura nevű fiatal nő, roppant szövevényes múlt áll mögötte, kémnő vagy kalandor, Csukovszkij hozza be a Világirodalom szerkesztőségébe, amelyet Gorkij vezet. Százával olvassa a kéziratokat, sok nagy írót fedez fel, többek között Iszaak Babelt, Platonovot, sokat segíti Bulgakovot. 1500 kötetre tervezik a Világirodalom sorozatot, de ez megszakad a sorrentói száműzetéssel. Később, Sztálin hatalma alatt, visszatérve, már a sorozatos kivégzések, az ártatlanul szenvedők megmentője, olyan módon művelve, hogy ténykedésében felismerhető az ellentmondás. Hány meg hány hazugságra, trükközésre van szüksége, hogy barátok, írók életéért, az orosz irodalom értékeiért helytálljon. 

A könyv azért is érdekes, mert felold az olvasóban olyan, évekig besulykolt szemléletet, akkor sem hitt, de mégis elfogadott nézeteket, amelyek tudatosulni kezdtek benne.

Lipa-Diavolina őszintén szereti Alekszejt, az írót, az embert, életének, keserveinek, betegsége elszenvedésének tanúja, becsüli és tiszteli értékes alkotásait. A nagy zsongásban magányosan, olykor gúnyolódva kíséri az írót, riasztó jelenetekben szemléli Sztálin és testőrsége kegyeltjeit, megsemmisítő akcióinak áldozatait. Így tűnik fel egyik jelenetben Sztálin, testőrségének vezetőjével, Paukerrel (elolvasom a Pauker házaspárral kapcsolatos meglelhető közléseket, a lembergi Paukerről van szó, nincs kapcsolatban a román Paukerekkel). Később ugyancsak Sztálin testőreként egy megalázó jelenetben Paukert mint lembergi magyar borbélyt írja le, „aki a budapesti magyar operában tanulta a színészkedést”. (A lembergi Pauker ugyancsak tagja volt a Kominternnek, semmi sem szól arról, hogy a sztálini testőrség tagja lett volna, sem hogy köze volt a magyar operához. Annyit tudni lehet, hogy 1937-ben Sztálin kivégeztette.)

Valószínű, hogy az ilyen jelenetek miatt írja Spiró egyik kritikusa, hogy az olvasó „tanácstalanul áll”.

Mindazonáltal a regény, a Diavolina narrációja érdekes, meglepő és döbbenetes, tanulsága pedig az volna, és erről igyekszik meggyőzni Spiró, hogy „az írót nem az adott vagy vélt viselkedése alapján kell megítélni, hanem művészi teljesítménye, annak értéke szerint”.

Ezért is érdekesek a Jegor Bulicsovról, az Artamanovokról vagy az Éjjeli menedékhelyről szóló részek, lévén Gorkij írói teljesítményének nagyszabású alkotásai.