Ha beszélő viszonyban lennék Klaus Johannisszal, most elmondanám: elnök úr, baj van! Nem is kicsi.
Ha beszélő viszonyban lennék Klaus Johannisszal, most elmondanám: elnök úr, baj van! Nem is kicsi.
Nem kellene aggódnom, mert nem a nekem való elnök, de hát mégiscsak elnök, és nem helyes, ha amolyan akármilyen fajta. Ennek mindig, mondhatni, mindenkit érintő következményei vannak. Rendszerint…
Szóval, nehéz helyzetbe keveredett. S nem tévútfélére, ahonnan egy GPS egykettőre a helyes irányba terelheti. Nem is egyszerű útszűkület, ahonnan tolatva ki lehet araszolgatni. Zsákutcának se mondanám, amiből némi oda-vissza ügyeskedéssel kikecmereghet az ember. Amiről én beszélek, tőről metszett (van ilyen!) kutyaszorító. Bizony. Olyan, mint Italo Calvino A világ egy pontban című elbeszélésében. Aki olvasta, tudja, hogy ott úgy egyben volt minden, hogy még egy szárítókötelet sem lehetett kifeszíteni a mosott ruha kiteregetésére. Így aztán se mosás, se szárítás. Nem csoda, ha olyan büdösség kerekedett, hogy az ősrobbanás lett a vége. A világ azóta is szanaszét tart, ki tudja, meddig…
Ilyen helyzetben az ember legszívesebben visszaforgatná az idő kerekét, de, mint tudjuk, nem lehet. Van ott egy kis „pecek”, ami nem engedi – így mindig csak előre van! S tetszik, nem tetszik, hurcoljuk magunkkal az átélt/megélt/túlélt „kacatot”. Nem működnek az egyfelől-másfelől féle magyarázatok sem. Mint kategorikus imperatívuszként Ön is leszögezte, nincs kis vagy nagy plagizálás, csak plagizálás van, amiben nincs pardon! Hogy is mondta 2014 novemberében? „Ha egy diák valakitől másol, nagy probléma, ha valaki doktori dolgozatot ír és abban másol, nagyságrenddel nagyobb probléma, és plagizálásnak nevezik”. Akkor az volt a cél, hogy fogást találjon az elnökjelölt riválison, Victor Pontán. Aztán a csodával határos győzelem s az „eszköz” a hatalomban is mindegyre kézügyben volt, amikor valaki valamilyen „elnöki terv” útjába került. A részletek közismertek, nem töltöm vele sem az időt, sem a helyet.
S akkor most – a sors iróniája – beüt a bumeráng! Ki- és megkerülhetetlenné válik a DNA vezető ügyészének plagizálási ügye, amit az eddigi időhúzó lavírozgatások után nem lehet nem dűlőre vinni. A kijelölt szakértők azzal próbáltak kimenekülni a saját kutyaszorítójukból, hogy megállapították: Codruţa Kövesi doktori dolgozata nem plagizálás, mert „csak” ötszázvalahány sor (kb. 4%) látszik „idegen” eredetűnek. S innen, hogy az elnöknek és az érintettnek még keservesebb legyen, kezd kabaréba fordulni a dolog. A he-he-he elnök azzal gúnyolódik, hogy a szakértői döntés szerint, ha valaki százmillió lejből 4 milliót zsebre tesz, az „nem számít lopásnak, he-he-he”. Aztán a jelenetsorba bekapcsolódik egy „tudós fő”, aki úgy akarja kihúzni az ingoványosból C. K.-t, hogy javasolja, a kifogásolt sorokat egyszerűen újra kell írni, s mindjárt kedvezőre változik a dolgozat „állaga”. Erre már senki sem röhög fel, az értelmesebbje lesüti a szemét…
Szóval, a kínos mene-külésnek/menekítésnek tipikus esetével van dolgunk. Amiről nem lehet már sokáig hallgatni, bár megértem az elnök mérhetetlen tanácstalanságát. Ennek „elvi” magyarázata nem lehet szerintem, hiszen nemrégiben két alkalommal is egyértelművé tette az álláspontját. Augusztusban az egyetemisták országos fórumán, az egyetemi év megnyitóján pedig újra szóba hozta, sürgetve a gyors megoldást az ilyen ügyekben. Így a mostani habozásnak gyakorlati okai lehetnek. Nem hiszem, hogy a „szakértők” által kisütött 4 százalékot akár egy pillanatig is mentőövnek fogadná el Codruţa Kövesi számára, amivel az amúgy is apadó presztízsének ártana. Bármennyire is szorosnak láttuk, gondoltuk, s feltehetően volt is a DNA vezetőjével való együttműködése, magára kell hagynia a maga kutyaszorítójában, ami Kövesinek egyre inkább futóhomoknak tűnhet. Az elnök közismert és „titkos” ta-
nácsadói sem engedhetik, hogy mást tegyen. Én meg a sok tekintély mellett aligha vagyok alkalmas a tanácsadói szerepre. Ezt a „futóhomokot” elkerülöm. Ehelyett, Elnök úr, továbbíthatok egy sürgős üzenetet a régmúltból: Hic Rhodus, hic salta…
