Sírtánc

Mintha Uzon és Kökös között az éhes orosz ágyúk torkába forró ólmot akart volna önteni, hogy ott többé sohase ugassanak, valósággal izzott akkor Felső-Háromszéken a beköszönő július.

Mellékletünket Baróthy Ádám szobrászművész alkotásaival illusztráltuk (Fotó: Nagy Tibor)

Mintha Uzon és Kökös között az éhes orosz ágyúk torkába forró ólmot akart volna önteni, hogy ott többé sohase ugassanak, valósággal izzott akkor Felső-Háromszéken a beköszönő július. Szépmezőn a szelíd Rétyi nyír fel-felriadva susogta, az Olt és a Feketeügy között pedig egy méltóságos hegybütü, amelyről be lehet látni az egész Háromszéket, égő lázban figyelte, hogy mit érlel a Székelyföldön a nyár.

– A miénk nagyobbat szólt: győzünk! – csókolták Áron bácsi borzas varasbékáit1 az első tűzkeresztségen átesett honvédek, és ajkukon a legkegyetlenebb ágyútűzben is szürke paripájával ütegtől ütegig vágtató, még a halált is megvető hős nevével elsöprő erejű szuronyrohammal rontottak a szabadság hóhéraira, akik maguk után a kökösi hidat is felszedték volt, hogy a forró, mély porba ájult úton menekülhessenek a szülőhazájukat védelmező honvédek elől.

Hogy kik jártak ott, és miért dörögtek oly nagy haraggal a székely harangok, keserűen láthatta az önvédelemre felesküdt Háromszék, mert a visszavonulók után Prázsmár felett, hogy hadd tanuljon abból az önvédelemre felesküdt székely, sokáig gyászos, vastag, zsíros füst gomolygott.

– Földvárt bevették! – száguldott a segítséget kérő futárok egész serege Puchnerhez2. – Gábor Áron Brassó előtt! – rémüldöztek a pulykakakasmérgű generálisnak a hősies ellenállástól megtorpant idegen had jól értesült hírvivői.

De sóhajtozhatott a sok hosszú derekú, szép aratólány után is a nyár, az áhított diadalért az a júliusi nap igen nagy árat követelt.

– Győztünk!? – lebbent meg kérkedőn a magaslaton kelő alkonyati szél, amint a kis csapat az egykori félelmetes uráról nevezetes hegy alá ért.

Lakott ott, a hegyfokon, amikor még nemcsak az emberé volt ez a föld, erős várában egy hatalmas óriás. Gazdag és boldog lehetett, mert a pincéje dugig volt színarannyal; a szédítően mély várkútban meg a víz, az éltető, tiszta anyag pedig hidegen villant a szomjazóra, mint a szikra.

– Kettőt lépett ő innen a torjai Bálványosig, hármat meg a rozsnyói várig – nézte az eresztevényi Óriást Demeter Sándor3, a fiatal altiszt, aki meghitt, csendes óráiban a múzsákkal kacérkodott.

Hogy egy irodai altisztből is lehet koszorús költő, ha majd a Szépmezőn nem a hízott ágyúszó hengergőzik, hanem újra a sok énekesmadár tollászkodik, tiszta szívvel remélte Demeter. Ilyenkor mély, égő, barna szeme csillogott. De ekkor a kegyetlen bánattól a szíve összeszorult: a kegyetlen ütközetben elesett őrnagyuk élettelen testét neki kellett Nagy Sándor4, az elesett segédtisztje parancsára a csatatérről kimenekítenie, feltűnés nélkül.

– A csatába indul! – vették körül szent áhítattal, mint egy hadistent, a szekeret a tüzérek.

Azon volt gondosan kiterítve, derekán a két karddal (mint szokott a csatában: egyiket az ellenségnek, a másikat annak, aki gyáván megfutamodik) az őrnagy, akit még holtában is csodáltak. Mellette állt akkor is a fájdalom mély kútja, furcsán, mintha akkor rokkant volna belé a gyászba, a titokzatos, púpos nő, Jusztina5. Fel is jajdult a halált megvető, berecki ágyúöntő Gábor Áron védőangyala, mert látta: a kegyetlen, háromfontos orosz ágyúgolyó nemcsak leszakította a kemény férfiú bal karját, de valósággal kitépte a drága kebelből a hős szívet is.

– Mind bújhattak elő rögvest az orvosok, akár egy meddő, gyászos felhődarab mögül kancsin a meredt szemű nap; a drága élet már menthetetlen volt – mondta a szemtanú.

Ő látta: jaj, úgy bukott le a lováról a csodálatos hazafi egy zokszó nélkül, akár egy élő szobor…

– Ereszd a vént! – néztek össze a halottkísérők mind.

Ezt ordította dühében a félelmetes kán is egykor, és így lett oda, az Óriás nevű hegylábhoz a kedves kicsi falu, Eresztevény6. Ott állomásozott – szükség esetén bevetésre várva – az atyjukként szeretett vezér tüzéreinek egy része. Nem is vonultak tovább a testtel a híres Maksa felé; bár a Besenyő-patak torkolatánál a nemzet bölcsei nemegyszer törvényt tartottak, s az egész Felső-Háromszék egyik csodálatos vártemplomának harangja – amely századok óta értük jajongott magasztos köriratával: Soli Deo Gloria7 – méltán zenghetne – mint illik – örökkön a nagy halott, a rendíthetetlen hős sírja felett is.

*

Akkor, mint aki eltévedt, néma, kóbor szél lebbent. De a kicsi falucskában, ahol az Óriás alatt megjárják magukat gyakran az ordító viharok is, mind ügyeskedhetett, nem törődött senki se vele. Pedig enyhülést hozott volna a júliusi forróságba, s mert ügybe se vették; sértődötten tovább is állt a Brassó–Kézdivásárhely útvonalon csakhamar. Arra tűnik el majd temetés után Jusztina is szomorúan, árván, már ha a hatalma nem volt elég nagy ahhoz, hogy a vesztébe rohanó Gábor Áront a kegyetlen orosz ágyúgolyótól megvédje.

– Ha szólhatna – érintette meg a nagy halott húsos, megkékült, vértelen ajkát a drága társ –, ő is itt választaná – susogta nagyon halkan.

Várta Demeter Sándor, mert költő volt, nem csak irodavezető altiszt, hogy az asszonyi hűség, mint a gyógyító Isten ujja, tegyen csodát, de nem történt semmi: a falucska templomkertjében, amíg előkerült a kemény, cserefa koporsó: mély csendet őrzött az égő fájdalom.

– Öröklakást, bajtárs – törte meg a csendet Eresztevényi Antal8 –, te magad is soknak készíthettél – mondta. – Itt legyen csendes a pihenése! – fordult Demeterhez, aki, mintha valami titkát kapták volna el, összerezzent.

– Úgy legyen! – kapta össze magát a fiatal altiszt a rangidős előtt. – Messze van ide Nagyszeben, nincs itt se sör, se metszett pohár; az Óriások kútjából a vizet – ahogy ő kérte volt a sört Szebenben – itt bizony egyszerű korondi cserépkancsóból kínálják – mondta.

– Ezután az ő emlékére is! – tette hozzá Eresztevényi Antal.

Erre többen összenéztek.

– Cudar világ! – villant a tekintetük. – Egy ilyen elme, aki Háromszék bizottmányi gyűlésén Udvarhelyszék behódoltatása és Csík semlegessége miatt a nagy veszélyt és a keserű lehangoltságot látva egyszerűen bejelentette Szentgyörgyön, hogy ha kell: lesz ágyú, és lett; vérlázító, hogy Berecken asztalosságból tengette az életét…

De lázonghattak. Gábor Áron tüzér őrnagyot, a magyar szabadság viharmadarát, aki mindig ott volt, ahol a harc a legvadabbul dúlt, keblébe visszafogadta az édes anyaföld – mintha béke volna. És mintha nem csak érte perelne, az ágyútűz helyett felsírt egy kisharang. A harang hívó szavára ajkaikon zsoltárral fekete kendős székely asszonyok jöttek, s hogy ne csupán csúnya seb legyen a drága földjükön a friss eresztevényi rögös sírhalom, virágkoszorúkkal terítették be.

Úgy álltak ott, az eresztevényi templomocska cintermében, mint hetekkel később az új rendet szülő, szép magyar szabadság halhatatlan dalnoka a kukoricadárdás, Ispán-kút melletti harcmezőn9: mezítláb és árván az anyaszentegyházban.

– Emberek! – hasított hirtelen még a jajongó harangszóba egy kemény férfihang. – Indulnunk kell rögvest! Szépmezőn az orosz Szentgyörgy felé fordult – mondta a hírnök, s a sír mellett vigyázzállásba vágta magát.

Mintha erre visszhangzott volna az eresztevényi Óriás:

– A csatában, hol a hazáért eddig annyi vitéz lélek hullott el: előre! Érte dördül majd el ott mind, az elsőtől az utolsó tűzig!

Amióta a világ, hősi halottnak így még sohase tisztelegtek.

– Áron bácsi emlékére! – kiáltották lelkesen a tüzérek, és akkor ott, az Olt és Feketeügy között hosszan, ameddig a szem ellátott, júliusban szürkére égett porfelhő szaladt az eresztevényi kicsi templomtól a csatába tartó, felvirágozott rézágyúk után.

– Gábor Áron rézágyúja fel van virágozva… – kapta is szárnyaira az eresztevényi Óriáson született szél a hazáért harcba vonuló tüzérek dalát, amely azóta is, mint szent fohász, az egész Székelyföldön a lélek útján elöl jár. 

*

Hanem még meg se hajlott a kicsi háromszéki templomkert felett a nap, már mérgesen elmorrantotta magát az eresztevényi Óriás mögött a magasságos ég. De akkor nem az ítéletidőtől riadtak meg. Kóbor kozákok bukkantak az élő virággal borított sírhantra. Táncoltatták is rajta vak dühvel nekivadult lovaikat addig, amíg az anyafölddel egyenlővé nem tették.

– Nagy Isten! – sóhajthattak fel az eresztevényi vének. – Ilyen a nagy vitézek sírtánca? – kérdezték keserűen egymástól, és nézték megvetően, hogy mire képes a felbőszült, fékevesztett idegen.

Messziről odavezényelt kozákok voltak.

Bosszút álltak. Mert ők ágyúöntő Gábor Árontól, a közepes termetű, izmos tüzér őrnagytól, akinek egy háromfontos orosz ágyúgolyó szakította ki melléből a szívét, amíg élt, még a nevének hallatára is remegtek.

1. varasbékái – így nevezték Gábor Áron első ágyúit.

2. Puchner Antal – magyar származású osztrák hadvezér.

3. Demeter Sándor – Nagy Sándor irodai altisztje.

4. Nagy Sándor – Gábor Áron teljes bizalmát bíró segédtisztje. Főhadnagyi rangban részt vett a segesvári csatában is.

5. Jusztina – Gábor Áron élettársa, aki még a csatában sem maradt el tőle.

6. Eresztevény – Maksával egyesült település. Itt található Gábor Áron sírja.

7. Soli Deo Gloria – Egyedül Istené a dicsőség.

8. Eresztevényi Antal – a bajtárs, aki újra felhantoltatta a sírt.

9. Ispán-kút melletti harcmező – segesvári/fehéregyházi csataszínhely; ott halt hősi halált Petőfi Sándor.

Ambrus Lajos