Sinka István: Nénikék összebújva

Éjfélkor a kertajtóban

lélek várt rám kint a hóban.

S tehenünk bömbölve ellett,

jó kutyánknak futni kellett,

s elröppent galambjainkat

elnyelte a téli felleg.

A szívemmel alig bírtam,

s ma se tudom, miért sírtam.

Elvillant az arcom előtt,

s láttam sokszor nagy temetőt:

két szemembe csillag hullott,

s tenyerembe kék virág nőtt.

Nénék jöttek, megátkoztak,

csudálkoztak, imádkoztak.

Szóltam nekik: ez messzi jel,

de még senki nem hiszi el.

Bizony nekem értük is majd

szenvedni és dalolni kell.

A nénikék összebújtak,

s messze az időbe nyúltak.

És azóta nem átkoznak,

azóta csak imádkoznak.

Tudják: egyszer velem együtt

esti mesévé változnak.

125 évvel ezelőtt, 1897. szeptember 24-én született bihari pásztorcsaládban, Nagyszalontán a későbbi Kossuth-díjas költő. Elhunyt 1969. június 17-én, Budapesten.