Serény Múmia a Székelyföldön

Beszélgetés irodalomról, költészetről, költőkről és irányzatokról, létről és nemlétről, jelenről és múltról – a kézdivásárhelyi születésű Fekete Vince József Attila-díjas költőnek, a Székelyföld folyóirat főszerkesztő-helyettesének szerzői estjére látogathattak el az érdeklődők szerda délután.

Az est végén a Bernády Házban (balról) Kovács András Ferenc, Fekete Vince és Nagy Attila

Beszélgetés irodalomról, költészetről, költőkről és irányzatokról, létről és nemlétről, jelenről és múltról – a kézdivásárhelyi születésű Fekete Vince József Attila-díjas költőnek, a Székelyföld folyóirat főszerkesztő-helyettesének szerzői estjére látogathattak el az érdeklődők szerda délután. A Bernády Ház nagyterme adott otthont a rendezvénynek, amelyen a beszélgetőtárs – Nagy Attila költő – üdvözölte meghívottját és a megjelenteket.

A felolvasásokkal gazdagított, in-teraktív és az irodalom megannyi ágára, korszakára ki-kitérő eszmecsere során Fekete Vince elárulta: Kolozsvár, az ottani egyetemi évek, valamint az azok alatt látogatott Bretter György irodalmi kör jelentette számára azt a kiindulópontot, amelynek köszönhetően megismerték írásait és belekóstolhatott a szerkesztési munkába is. Rendszeresen találkoztunk Kolozsváron, a Bretter György irodalmi kör keretében is. Egymásnak olvastuk fel az írásainkat, és felmerült az ötlet, hogy vigyük be őket a Helikonhoz. Ha csoportosan jelentkezünk, hátha közlik őket. Erre azt mondták: Gyertek, kaptok három oldalt, szerkesszétek. Csináljátok úgy, ahogy akarjátok! Sántha Attila, majd Orbán János Dénes vállalták a faltörő kos szerepét. Bekerültünk a laphoz, elkezdtünk szerkeszteni, ott tanultuk ki a mesterséget. Mi lettünk a serény múmiák, és az általam szerkesztett Serény Múmia – a Helikon fióklapjaként – tíz évig működött. De alapszerzőnk volt az említettek mellett Jánk Károly és Kelemen Hunor is.

– Én e csoportot a Majla Sándor által szerkesztett Fagyöngy-antológia székelyudvarhelyi bemutatóján ismertem meg a kilencvenes években. Egy másik, hasonló jellegű kiadvány, a te gyűjteményes köteted is megjelent nemrég, amelynek korai versein még érződnek bizonyos hatások. Ez a helikoni éveknek köszönhető? – kérdezte Nagy Attila. Fekete Vince elárulta: utolsó éves volt az egyetemen, amikor a Helikonhoz került.

– Akkoriban nem voltak még számítógépek, 1993-94-ről beszélünk. Levélben érkeztek az anyagok, és mi is levélben válaszoltunk. Minden sokkal nyugodtabb volt. Többek között Szilágyi Istvánnal, Király Lászlóval, Mózes Attilával, Zsigmond Istvánnal dolgoztam együtt. Nagyon sokat tanultam tőlük, a szerkesztés szakmáját – mert ez is egy szakma – ott tanultam meg, nagy hálával és szeretettel gondolok rájuk mindmáig. Az első kötetemben természetesen mindenféle hatás felfedezhető, olyanok, amilyeneket az ember elsőkötetesként el szokott követni. Van néhány vers, amelyeket – ha én szerkeszthettem volna a gyűjteményes kötetemet – kihagytam volna. De aki nemzedékben indult, tudja, hogy milyen hatással van a nemzedék egy-két vezéregyénisége a többire. Annak idején szinte mindenki izgágáskodott, én annyira talán nem. Sokat kísérleteztem, kerestem a saját hangomat, mint mindenki. Írtam olyan verseket, amelyek a líra és a próza határán vannak, főként a tájról, a Szent Anna-tó és Bálványosvár környékéről. Nem véletlenül Védett vidék e ciklus címe. Az első kötetemre ugyanakkor rányomta a bélyegét egy, a családomban történt tragédia. Ezt próbáltam kiírni magamból, egy teljes ciklust szenteltem neki, de nem sikerült. Később is visszatértem hozzá, önkéntelenül. Azt hittem, hogy megszabadulok tőle, de máig előjön, holott 1993-ban történt. Most már nem is harcolok ellene.

– Amikor megjelentettétek a székely írók antológiáját, sokan aggódtak, hogy nehogy a provincializmus csapdájába essetek. De az Iszkiri, a guruzsmás berbécs című kötetet minden depresszióban szenvedőnek melegen ajánlom, rendkívül mulattató, ugyanakkor minőségi kiadvány...

– Az Iszkiri a guruzsmás berbécs című kötetben megjelent szövegeket máshova írtam, a kötet szerkesztői válogatták ki őket, szabad kezet kaptak – válaszolta a meghívott. – Politikáról, a helyi ember problémáiról, a hétköznapi, engem érdeklő témákról írtam. A kötetből én is csak egy darabot kaptam, azóta sem tudom, mi lett vele, nem láttam a boltokban.

Szeretek gyerekverseket is írni, a gyermekeim születése után több mint száz ilyen jellegű versem született, amelyek A piros autó lábnyomai a hóban című kötetben jelentek meg. A könyvet egy csíkszeredai képzős lány illusztrálta. Nagyon jó kritikákat kapott, mégsem terjesztették. Egy kilencéves lány és egy hétéves fiú szemszögéből elevenedik meg a szülők története, a születés, az óvoda, az iskola. A kislány naplót vezet, majd elbúcsúzik tőle. Úgy tapasztaltam, hogy a gyerekek nagyon szerették. Ami pedig a haza kérdéskörét illeti, én is úgy érzem, hogy a kisebbségi lét igencsak furcsa. A hazáról és hazátlanságról nemrég egy Karácsony Benőről szóló konferencián beszéltem. Ő valóban megtapasztalta ezt. A kérdés az, hogy melyik hazáról beszélünk? Illetve, ha regionális identitásról van szó, akkor melyik az én hazám? A Vidékek ciklusban is megtalálható ez a kérdéskör, amely engem is foglalkoztat – mondta Fekete Vince a felolvasásokkal gazdagított, jó hangulatú és nívós irodalmi est epilógusaként.