2021. október 27., szerda

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Bagi Teréz, az öreglány, Rózsi, a kokott, a nő és a férfi „valahol Szecsuánban”, a kivégzésre váró Angyal János, aki a lábujjaival csatajelenetet elevenít meg – egész lényével, minden mozdulatával játszik. 


Bagi Teréz, az öreglány, Rózsi, a kokott, a nő és a férfi „valahol Szecsuánban”, a kivégzésre váró Angyal János, aki a lábujjaival csatajelenetet elevenít meg – egész lényével, minden mozdulatával játszik. Merész, egyedi, játékosan bohém és hitelesen komoly, légies és földhözragadt, s valami ősenergiát sugároz nemcsak a színpadról, a mindennapokban is. B. Fülöp Erzsébettel (ismerősei körében Bözsével), a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Jászai Mari-díjas színművészével, a Művészeti Egyetem előadótanárával otthonában beszélgetünk.

Rebbencs, a leguán

A ház, amelyet évek óta építenek férjével, dr. Bob Miklós állatorvossal, a Cinege-tető alatt, a városiasodó falu és a természet határán áll. Az egybenyíló térben világok találkoznak és kötnek békét egymással. Keleti illat és zene tölti be a helyiséget, amelyben a hajdani polgári világot idéző stílbútorok, a konyhát uraló almárium az otthonosság hangulatát árasztja. A fehér Buddha-szobor Ázsiát idézi, az ablak melletti sarokban levő terrárium lakója, a leguán a dél-amerikai őserdők üzenetét hordozza. Amint háboríthatatlannak tűnő nyugalommal sziesztázik, lehetetlen nem róla kezdeni a beszélgetést.

– Érdekes lény, lelassítja az időt, amelynek viszonylagosságát is segít megtapasztalni. A Rebbencs nevet kapta, mivel órákig tud olyan mozdulatlanul ülni, hogy a szeme sem rebben. Mindennap locsolni kell, mint egy virágot, különben megsínylené a bőre. Télen is 28 foknak kell lennie, hogy a mediterrán klímát biztosítsuk számára, de az is lehet, hogy mi szeretjük nagyon a meleget és ráfogjuk a leguánra. Biozöldséget és gyümölcsöt eszik – teszi hozzá Erzsébet, s a bemutató olyan jól sikerül, hogy a narancs utáni mohóság nyoma a gazdi ujján is ott marad.

Vannak különös történetek is a leguánról, amely éjszaka kiugrott a terráriumból, amikor gazdája álmában láthatatlan ellenséggel viaskodott. Igényli a simogatást, s amikor a költözködés miatt két hónapig elhanyagolták, megtagadta az evést. Most már jó az étvágya, s a hosszú beszélgetés alatt látni lehet, hogy odaadóan figyel.

Későn a döntő lépést

– Mikor érezted először, hogy szerepelned kell? – térünk a leguánetetés után a tárgyra. Bözse hallgat egy kicsit, hosszú, fehér, virágmintás ruhájában a tulipános széken olyan, mint egy kamaszlány, s szavai mellett érdekes színű szemével is beszél.

– Nem hiszem, hogy van olyan kislány, akinek a tükör előtt ne jutna eszébe, hogy színésznő legyen. A mimetikusság bennem is megvolt, ami minden játék lényege a gyermekeknél. Gyergyóditróban, ahol születtem, s később a csíkszeredai Márton Áron középiskolában magyartanárnőim hamar felfedezték ezt a képességemet és állandóan lehetőséget adtak, hogy a színjátszó csoportokban szerepeljek, amelyekkel országos első díjakat is nyertünk. Sokan szóvá teszik, hogy nem őriztem meg a székely nyelvjárást, holott bennem van, de tanáraimnak arra is volt gondjuk, hogy a helyes irodalmi magyarságra szoktassanak.

– Ezek szerint már kezdettől egyértelmű volt, hogy színész leszel?

– Nem. Jogra készültem és nagyon későn mertem meglépni a döntő lépést.

– A szüleid támogattak?

– Édesapám korán meghalt, édesanyám, mint minden anya, aggodalommal követte a sorsomat, s ma is annyira együtt érez velünk, hogy minden, színészekről szóló műsor hatására felhív. Olyankor azt szoktam mondani, hogy ne aggódjon, mert mindenkinek más az élete zsinórja. Általános iskolát végzett vidéki asszonyként annyi pénzt gyűjtött, hogy a felvételi idején hotelszobában készülhettem a vizsgára.

Minden bemutatómra eljön és kemény kritikusom. Ha véletlenül egy szóvég nem hallatszik, napokig emlegeti. A Valahol Szecsuánban előadás után teljesen kiborult. Aztán elmondta, hogy a simléderes sapkámban megdöbbentően hasonlítottam az édesapámra. Másnap egészen különleges érzésekkel játsztam el a szerepet.

Mindig akadtak jótevőim

– Hogyan emlékszel az egyetemi éveidre?

– Háromszor felvételiztem sikertelenül, mivel 1990 előtt évente mindössze egy helyet hirdettek meg a lányoknak. Parászka Miklós jóvoltából, aki az egyik felvételi vizsgán látott, segédszínészi állást kaptam a Szatmári Északi Színháznál. Érdekes módon mindig akadtak jótevőim, tanítóim az életem során. Így Parászka is, aki sok főszerepet osztott ki rám, s én kicsit hályogkovács módra játsztam az ő irányítása alatt. Nagyon szép, termékeny évei voltak a szatmári színháznak, s alkalmam nyílt a közös alkotás ízét megérezni. Segítőkész közösségbe kerültem, ahol nem voltak intrikák, s a kollégák magukkal vittek, etettek, tanítottak. Visky Andrástól ott kaptam kölcsön az első színházi szakkönyvet. Idővel kezdtem rálátni a színjátszás lényegére, s rájöttem, hogy sok mindent kellene elsajátítanom. Ahogy érkeztek a frissen végzett kollégák, törés keletkezett bennem, s azt mondtam Miklósnak: vagy bejutok, vagy abbahagyom a színészetet.

1990-ben felvételiztem az első népes évfolyamra, sikerrel. Az évfolyamtársaim közül Bogdán Zsolttal és Csutak Rékával együtt segédszínészkedtünk a szatmári színháznál. Nagy szerencsének érzem, hogy olyan emberek kerültek be akkor a főiskolára, akik különböző szakmákban megmártózva több tapasztalattal rendelkeztek. Érdekesek voltak az első színészmesterség óráink Kovács Leventével, s az élettapasztalatainkat feldolgozva elkezdtünk közösen kutatni, keresgélni. Reggeltől estig dolgoztunk. Akkor volt Bocsárdi László, Kövesdy István és Barabás Olga a rendező szakon, s egyhuzamban, akár a pincében vagy a padláson valamilyen darabot próbáltunk. Ha nem volt egyéb, Balázs Attilával, aki jelenleg a temesvári színházat vezeti, mozgásszínházi jeleneten dolgoztunk, hogy meglepetést szerezzünk Kovács Leventének.

A Tarr Laci bácsi csoportjában voltam. A temetése után, ahol jelen volt a hajdani B csoport, csendesen leültünk számba venni, hogy mit is tanultunk tőle. Az egyöntetű végeredmény szerint azt a fajta vaskos emberséget, amit minden munkájával átadott nekünk.

Nehezen jöttem el Kolozsvárról

– Amikor végeztél, nem kívánkoztál vissza Szatmárra?

– Annál jobb lehetőség nem is nyílhatott volna számunkra, hogy a Tompa Gábor kolozsvári színházába az évfolyamról hetünket felvettek. Az ott töltött öt év színészileg nagyon meghatározott. Gondolkodásmód, darabelemzés, az egyéni tudatos munka, a rendezői stílusok – rengeteget tanultam. Sok díjazott előadásban léptem fel, de színészileg nem voltak egyéni díjaim azon kívül, amit a legjobban megvalósított szerepért még az első évben kaptam. Az egyéni színészi életem Vásárhelyen kezdett kialakulni.

– Miért jöttél el Kolozsvárról?

– Részben a házasságunk miatt. Miklóst elsőévesként ismertem meg, s nagy döntés előtt álltam, amikor Kolozsvárra igazoltam, ő pedig Vásárhelyen maradt.

– Nem merült fel, hogy kövessen?

– Sokáig élt Kolozsváron és nem akart ott letelepedni. Én pedig azt mondtam: ha kibírjuk ezt az időszakot, akkor együtt kell maradnunk. Ha nem, akkor nem egymásnak voltunk rendelve.

Sokat ingáztam. Megtörtént, hogy éjszaka hazahozott egy ismerős, s hajnali hatkor indulnom kellett. Nehezebb próbaszakaszokban nem is volt módunk találkozni. Sok pénzbe, időbe, fáradságba került, elkéstem a próbákról, órákig várakoztam a kocsárdi állomáson, néha kilométereket gyalogoltam hóban a Felekről, hogy pontosan beérjek a színházba. Nehezen jöttem el Kolozsvárról, s ha Tompa Gábor nem dönt úgy, hogy nem hosszabbítja meg a szerződésem, a kolozsvári színház iránti szerelemben éltem volna le öreg napjaimat is.

Személyes sikerek

– Megérte eljönni?

– Az én esetemben beigazolódott a kínai mondás, miszerint bizonyos városok felerősítik az ember energiáit. Szakmailag sokat tanultam Kolozsváron, de az igazi személyes sikereim Vásárhelyhez kötődnek. Itt minden hihetetlenül könnyen működött, ahogy átjöttem, szerepeket kaptam. Béres András tanár úr jóvoltából pedig a lehetőséget, hogy az egyetemen taníthassak, ahol egy új, érdekes oldalát tapasztalhattam meg a színházcsinálásnak.

– Melyiket szereted jobban?

– Két teljesen más vetület, amelyek kiegészítik egymást. Ha nem játszhatnék és nem dolgozhatnék értékes rendezőkkel, az szegényítené a mesterség tanítását.

– Rengeteg energiával, nagy lelkesedéssel tanítasz. Megcsodáltam, ahogy a mesteri képzésben részt vevő hallgatókkal színházat csináltatok az utcán, ahogy beleélted magad, biztattad, lelkesítetted, irányítottad őket. Lesz-e folytatás?

– Nekem is kihívás volt a bécsi vendégdiákok javaslatára megszervezett performance, s mindannyian nagyon izgultunk, hogy mi lesz a kimenetele. Összeszedetten kellett irányítani a résztvevőket, mert az átjárónál megállt autók bármikor elindulhattak. A diákok is nagy feladatnak érezték, hisz a legintenzívebb színészetet kell működtetni ahhoz, hogy az utca emberének felhívd a figyelmét, s játékra bírd őket. A másikkal való összekacsintás lehetősége viszont megéri, hogy a színházat kivigyük a civil élettérbe.

A színészi tudatosság

– Annyi éve tanítasz, véleményed szerint mennyire döntő a tehetség?

– Az a legfontosabb, hogy a színészhallgató érzékeny legyen. Egyes diákokat nehéz megnyitni. Akiknek olyan a testük, mint egy hangszer (voltak, vannak ilyen kivételes képességű diákjaim), azoknak nagyon szépen alakult a karrierjük, s Erdély legjobb színészei közé tartoznak. Ha elmarad a kiművelés, ha nem foglalkozik a testével, a hangjával, nem képezi rendszeresen magát, nem olvas, nem elemez a színész, azt gondolom, hogy leragad, letapad egy adottságnál.

A színészi tudatosság fontosságát akarom átadni a diákjaimnak, azt, hogy fel tudják építeni magukban a szerepet. Ez nem rendezőfüggő, mert lehet, hogy nem figyel oda vagy nem tud segíteni a rendező, s akkor a színésznek egyedül kell megteremtenie a karaktert. Ebben a folyamatban nagyon fontosak a figurára jellemzőnek tartott gesztusok. Ezeket kell kimunkálni, teátrálissá tenni, felnagyítani és rögzíteni, s akkor egyetlen gesztusban is ki lehet fejezni az adott jellemet.

– Értesülésem szerint ezt a témát dolgoztad fel a doktorátusi dolgozatodban mint a Budapesti Színház- és Filmművészeti Egyetem doktori iskolájának a hallgatója.

– Mindig is vonzott a színész kinezikája, ezért is választottam a színészi gesztusrendszer kutatását.

– Miért szereted a színházat?

– Ezt bizonyos előadások után tudom megfogalmazni. Az egyik híres tanár szerint szinte transzállapotba kerül a színész, ha jól improvizál, s olyan boldog lesz, hogy nem éri a lába a földet. Ez semmilyen egyéb boldogsághoz nem hasonlítható. Valószínű mi, színészek mindannyian ilyen transzfüggők vagyunk, s ezeket a pillanatokat keressük és próbáljuk megragadni.

Van benne bohémság

– A férjed el tudta-e fogadni, hogy színészként a hétköznapihoz képest más időkorlátok között kell élned?

– Nagyon sokat segít, külső szemlélőként is jól jelez vissza. Premier előtt már itthon elkezdem a bemelegítést, olyankor nem is jön haza, hogy ne zavarjon. Fenntart ebben a dologban, s akik a bemutatón mellette ülnek, mondják, hogy nagyon izgul, amit érdekes lenne egyszer közelről is látni.

– Állatorvosként olyan szenvedélyesen végzi a szakmáját, akárcsak te a színjátszást és a tanítást.

– Nagyon szereti, s valószínű ezért működik olyan jól a kettőnk kapcsolata, mert a természetközelséget általa tapasztalom meg. Van benne bohémság, ami jó a szakmám szempontjából. Mindig kutat valamit, hol a középkor érdekli, hol matematikával foglalkozik, hol az egyiptomi halottaskönyvet vagy Hamvast, Hermész Triszmegisztoszt olvassa, s közben nyitott mindenre.

– Mire vágysz, mit szeretnél elérni még?

– Bár nincs gyermekünk, de amikor arra gondolok, hogy milyen hihetetlenül szép, árnyalt, gazdag az életem, felmerül bennem a kérdés, mivel is érdemeltem meg a társammal való kapcsolatot, a környezetemben levő embereket, azt a rengeteg pozitív élményt, amit a diákjaimtól kapok, akiket a gyerekeimnek nevezek. Valószínű azért alakult így az életem, hogy teljes odaadással foglalkozhassam velük.

– Tudom, hogy érdekel a buddhizmus. Miért?

– A férjem találkozott először vele és behatóbban tanulmányozza. A buddhizmust nem véletlenül nevezik agytudománynak a genfi tudósok, mert mély önismeretre tehet szert általa az ember, aminek a szakmában és a mindennapi életben is jótékony hatása van. A színészet tudatos létezés a színpadon, s a tudatosság révén köthető a buddhizmushoz.

 

 Gyönyörű a világ 

 

– Legközelebbi célod?

– Megszerezni a hajtási engedélyt, mert a taxizás nagyon sokba kerül.

– Tudod-e már, milyen lesz a jövő színházi évad?

– Az első darab a Nem élhetek muzsikaszó nélkül. Parászka Miklós rendezi, egy karakterszerepet játszom benne.

– Van-e valami titkos kívánságod?

– Úgy van jól minden, ahogy van, próbálom leszoktatni magam a saját elvárásaimról, mert azok feszültséget okoznak.

– Hova szeretnél elutazni?

– Gyönyörű a világ, jó lenne látni Amerikában a Grand Canyont, akár holnap indulnék Franciaországba, hogy megnézzem a Mont Saint-Michelt. Soha nem voltam Keleten, s megnézném a világ tetejét, s a legmélyebb pontját, a Holt-tengert is. Elmennék Vadiramba, és szeretném látni a sarki fényt.