*Dr. Schlégel Ádám
Forrás: TDK Facebook-oldal
Űrorvoslás a TDK-n
A 33. Tudományos Diákköri Konferencia egyik kiemelkedő előadója dr. Schlégel Ádám, a magyar HUNOR űrprogram tagja volt, aki arról számolt be, hogy hogyan néz ki a felkészülés, a kiképzés egy űrmisszió előtt, illetve milyen következtetéseket lehet levonni azokból a mintákból, amelyeket az űrhajósoktól vesznek a Földre való visszaérkezésük után. Dr. Schlégel Ádámmal előadása után arról is beszélgettünk, hogy miként hat az emberi szervezetre az űrben töltött idő, illetve ez hogyan befolyásolhat például egy Marsra történő utazást.
– Hogyan készülnek fel az űrhajósok, illetve a csapatok arra, hogy kimennek a világűrbe, eljutnak a Nemzetközi Űrállomásra, az ISS-re?
– Ezt a kiképzést két részre kell osztani. Van egy alapkiképzés. Az alapkiképzés során azokat az alapkészségeket gyűjtik az űrhajósok, amik minden küldetéshez kellenek.
Itt van egy elméleti képzés, ahol olyan alaptudományokat tanulnak, mint a kozmológia, rakétafizika, vagy éppen űrélettant, és néhány alkalmazott tudományt, amire biztosan szükség lesz, például robotikát. Emellett van egy nagyon átfogó fizikai felkészítésük. A fizikai felkészítés azért fontos, mert az űr egy barátságtalan környezet.
Az űrben lenni nem egészséges, ezt sajnos ki kell mondanunk. Ezért nagyon fontos, hogy minél jobb állapotban legyen valaki, amikor elindul a küldetésére, mert így fogja a legjobban viselni ezeket a megpróbáltatásokat, illetve az izomtömeg, csonttömeg elvesztését is könnyebben fogja elviselni, ha egy magasabb szintről indul. A harmadik nagyon fontos a mi esetünkben a repülős képzés volt.
Ahogy a hajózásból fejlődött ki a légköri repülés, úgy az űrrepülés a légköri repülésből alakult ki. Nagyon hasonló logikái, nagyon hasonló kommunikációk és protokollok vannak. Úgyhogy tényleg nagyon nagy segítség volt a számunkra az, hogy pilótaképzést is kaptunk.
Emellett nagyon sok plusz kiegészítő képzésünk volt, túlélőképzéstől barokamrás képzésig, vagy éppen centrifugaképzésig. Ugye, az alapozó képzés lezárultával, ha az embert kiválasztják küldetésre, akkor jön az úgynevezett küldetésspecifikus képzés. Ez már egy sokkal inkább fókuszált képzés, ahol az ember konkrétan azt az eszközt, azt a folyamatot tanulja meg, amire a küldetés során szüksége lesz.
Hogy egy példával éljek, mondjuk az alapképzés során mi megtanultuk általánosságban, hogy milyen létfenntartó rendszerek működnek egy űrhajón vagy egy űrállomáson. Egy küldetésspecifikus képzésen konkrétan annak az űrkapszulának a létfenntartó rendszerét tanulják meg, amelyen dolgozni fognak, hogy azt hogyan kell karbantartani, mik a típus hibái, azokkal hogyan lehet megbírkózni. Ez a nagy különbség.
Illetve a küldetésre való felkészülésnek egy nagyon fontos eleme, hogy az űrhajósok megismerkednek azokkal a feladatokkal, amiket végre kell hajtaniuk, legyen ez egy karbantartási vagy javítási feladat, vagy éppen egy kísérlet. Tehát, például a mi esetünkben, megtanulják azokat a kísérleteket, vagy megismerik azokat az eszközöket, amiket tesztelni fognak.
– Az előadásában említette, hogy régebben az űrhajósoknak például nem lehetett fogtömése, és tökéletes kellett legyen a látásuk. Miért volt ezekre szükség?
– Igen, azt kell tudni, hogy az űrkutatás őskorában tényleg nem tudtuk, hogy milyen hatással lesz az emberi szervezetre az űr. Nyilván voltak állatmodellek, voltak állatkísérletek, de abban, hogy egy ember egyáltalán túléli-e az űrutazást, nem lehettünk biztosak. Innen is látszik, hogy mekkora hősök voltak az első űrhajósok, akik tényleg úgy ültek be abba a kapszulába, hogy fogalmuk sem volt, mi történik majd velük, vagy hogy tudnak fönt enni, inni. Ezért abban az időben, ami orvosi vizsgálat létezett, azt elvégezték, és azokat választották ki, akik gyakorlatilag mindenen átmentek. Ott tökéletes látásuk kellett hogy legyen, nem lehetett tömött foguk, de például eltávolították a vakbelüket is, mert féltek attól, hogy fönt a küldetés alatt lesz egy vakbélgyulladásuk, ami egypár napon belül életveszélyes állapothoz vezethet. Úgyhogy abban az időben tényleg mindent nagyon átfogóan, az akkori kor lehetőségeihez mérten megvizsgáltak. Most már szerencsére sokkal többet tudunk arról, hogy milyen hatással van az emberre az űrutazás, mi az, ami fontos, hol lehetünk egy kicsit megengedőbbek. Például most már lehet tömött foga egy űrhajósnak, azzal a kikötéssel, hogy ez már egy modern kompozittömés kell hogy legyen. A régi amalgán tömésekkel az volt a fő probléma, hogy rázkódásra hajlamosak voltak kiesni, és azért lássuk be, egy rakétán van rázkódás bőven. Illetve egy modern űrhajósnak már nem kell hogy tökéletes látása legyen, vagyis ha pontos akarok lenni, korrekcióval kell hogy tökéletes látása legyen. Tehát léteznek szemüveges, vagy éppen kontaktlencsét használó űrhajósok, de azzal tökéletes kell hogy legyen a látása. A másik oldalon viszont sok mindenről tudunk, hogy fontos, és nagyon nagy veszélyt jelent odafönt. Például, akinek valaha volt veseköve vagy vesemedence-gyulladása, az nem lehet űrhajós, mert tudjuk, hogy a súlytalanságban erre sokkal nagyobb a hajlam. Ugyanúgy, ha bárkinek bármilyen véralvadási zavara van, az sem lehet űrhajós, mert tudjuk, hogy ahogy átrendeződik a keringés, és pangani kezd a vér, nagy az esélye annak, hogy vérrög képződik, így ilyen embereknél nem vállalhatjuk ezt a kockázatot.
– És akkor mennyire egészséges vagy mennyire egészségtelen az űrben tartózkodni? Tudom, hogy nagyon banális példát fogok hozni, de kérem, hogy egészítsen ki: az előadásában is elhangzott, hogy milyen ételeket esznek az űrhajósok fent a Nemzetközi Űrállomáson. Ha egy laikust megkérdezünk, akkor azt a következtetést vonja majd le, hogy ezek az ételek nem egészségesek – és ez csak egy nagyon-nagyon vékony szelete az egész történetnek.
– Az emberi szervezet nem arra van kitalálva, hogy az űrben létezzen. Gyakorlatilag az űrben semmi nincs, ami az élethez szükséges. Nyilván a megfelelő nyomást, egy megfelelő légkört mesterségesen az űrhajóban vagy éppen az állomáson létre tudunk hozni, de továbbra is meg kell küzdenünk például a súlytalanság következményeivel. Ha belegondolunk, fogantatásunktól kezdve egyetlen olyan dolog van, ami folyamatosan hat ránk, az a gravitáció. Ugyanabba az irányba, ugyanazzal az erővel. És az ember, ahogy pályára áll a Föld körül, ahogy leáll a rakéta, egyik pillanatról a másikra tapasztalja meg a súlytalanságot. Ahol súlytalanná válnak a végtagjai, hirtelen nagyon-nagyon könnyű lesz minden, de súlytalanná válik például a vére is. És azt kell tudni az emberi szervezetről, hogy hihetetlen alkalmazkodó képessége van, takarékos. Azt, amit az emberi szervezet nem használ, különösen, ha ez nagy energiaigényű, azt elkezdi lebontani. Például, ha nincs szükség az izomra, mert hirtelen minden nagyon könnyű, súlytalan lett, akkor az emberi szervezet elkezdi az izmot lebontani. Egy kéthetes küldetés alatt, ha nem edz az űrhajós, az izmainak 10–15%-át elveszítheti. De ugyanez igaz a csontokra is. Két hét alatt akár a 2%-át is elveszítheti a csontozatának. De, ahogy korábban említettem, a vér is súlytalan lesz. Gondoljunk bele, a szervezetünk, a szívünk arra van kitalálva, hogy legyőzze a gravitációt, és fölfelé, a fejünk felé pumpálja a vért. Ez egyik pillanatról a másikra pont az ellenkezőjére változik. Hiszen súlytalanná válik a vérünk, nem lesz ez a gravitációs erő, amit le kell győznie a szívnek és az ereknek. Úgyhogy az a vér, ami normális esetben kétharmadrészt az alsó végtagokban van, hirtelen betódul a felsőtestbe, betódul a fejbe. Ezért van az, hogy például az űrhajósok az első napokban nagyon kerek, piros pozsgás arccal rendelkeznek, és nagyon vékony lábszárral, combokkal. Tehát mindezek fényében megérthetjük, hogy mekkora kihívás a szervezet számára az űrben lenni, és sajnos igen, ki kell mondanunk: egészségtelen.
– Itt pár napról, két hétről beszélgetünk. Hogyan lehetne akkor élettani szempontból elképzelni egy Hold-missziót, vagy egy Mars-missziót, amiről hosszú évek óta hallunk, és egyesek nagyon aktívan szövik a terveket?
– Egy Hold-misszió esetében a jelenlegi tervek 2–4 hetes küldetésekről beszélnek. A 2-4 hét még az az időintervallum, ahol még nagyon komoly élettani változásról nem kell beszélnünk, különösen, ha megtartjuk azt, hogy az űrhajósok folyamatosan edzenek, különleges diétán vannak, nagyon sok vitamint szednek. A Hold-misszióknál, ami nekünk nagyon nagy veszélyt jelent, az a kozmikus sugárzás és a napszél. A Nemzetközi Űrállomás alacsony Föld körüli pályán van, ott még véd minket a Föld mágneses tere. Ott is magasabb a sugárzás. Azt szokták mondani, hogy egy Nemzetközi Űrállomáson töltött nap egy mellkasröntgen sugárzásának felel meg, de ez a védelem a Holdon már nincs. Ott már teljes mértékben ki vagyunk téve az űrben lévő sugárzásnak, ami nagyon nagy veszélyekkel járhat. Ha a Holdnál is messzebbre megyünk, és például a Marst vesszük célba, akkor a jelenlegi hajtóműtechnikával odafelé 8 hónap az út, egy év két hónapot kell tölteni a Marson, és visszafelé is 6 hónap az út. Ez jelenleg egy olyan hosszú időszak súlytalanságban – a Marson egyharmadnyi gravitáció van a Földhöz képest –, amit egészségesen nem tud egy űrhajós túlélni. Tehát ebben a pillanatban én úgy gondolom, hogy nem vagyunk képesek arra, hogy egy űrhajóst egészségben eljuttassunk a Marsra, és onnan egészségesen vissza is hozzunk. Ehhez, úgy gondolom, hogy két út vezet. Az egyik az az, hogy egy olyan áttörés lesz a hajtómű-technológiában, hogy ezt a nagyon hosszú utazást le tudjuk rövidíteni, és ezt a 6–8 hónapot 6–8 hétre tudjuk cserélni. A másik lehetőség az, hogy orvosi-egészségügyi kihívások tucatjait győzzük le, és hány olyan lehet, amiről még nem is tudunk! Úgyhogy én nem vagyok annyira optimista, mint sok, ezzel foglalkozó üzletember. Én nem gondolom, hogy 25–30 éves távlaton belül mi el tudunk jutni a Marsra, sőt úgy gondolom, hogy ennek a kulcsa az lesz, ha a hajtómű-technológia tud egy nagyot fejlődni, és le tudjuk rövidíteni az utazást.
– Mit jelent a szervezet számára visszatérni a Földre?
– Az űrhajósok elmondása szerint rosszabb visszatérni és visszaadaptálódni a Földhöz. Hiszen gondoljunk bele, amikor fölfelé megyünk, akkor hirtelen minden súlytalan lesz, hirtelen minden könnyű lesz. Amikor visszajövünk, akkor hirtelen minden nagyon nehéz lesz. Az a kéz, az a láb, amit eddig megszoktunk, hogy minden gond nélkül könnyedén tudjuk mozgatni, hirtelen nagyon-nagyon nehéznek tűnik.
– Amikor visszaérnek az űrhajósok, és erről is beszélt a Tudományos Diákköri Konferencián az előadásában, különböző mintákat vesznek tőlük, ez milyen célt szolgál, vagy milyen következtetéseket lehet ezekből levonni?
– Azt kell tudni, hogy minden űrutazásnak az a célja, hogy az emberiség javát szolgálja, az emberiség tudását bővítse. Ennek kapcsán nagyon fontos az orvoslásbeli tudásunknak a fejlesztése, hogy minél többet megtudjunk arról, hogy az emberi szervezet vagy egyáltalán az élőlények az űrben hogyan viselkednek, hogyan alkalmazkodnak, hiszen ez nem csak abban segíthet minket, hogy a jövőbeni küldetések még biztonságosabbak legyenek, hanem a földi betegségek gyógyításában is. Gondoljunk csak az időskori csontritkulásra, ami más mechanizmusokon keresztül, de nagyon hasonlít arra a csontritkulásra, amit az űrhajósok szenvednek el. Éppen ezért minden űrhajós igazából tisztában van vele, hogy amikor ő az űrbe megy, ő maga is egy kísérlet. És nagyon nagy segítség az emberiség számára, ha ő engedi, beleegyezik abba, hogy minél több információt gyűjtsenek az orvosok arról, hogy mi változott meg az ő szervezetében, hogyan alkalmazkodott a különleges környezethez. Éppen ezért vér-, vizelet-, széklet-, könny-, izzadságmintákat vesznek, vagy éppen funkcionális teszteket végeznek, hogy az egyensúly-érzékelés, az izom ereje hogyan változott meg, ezek mind-mind hihetetlenül értékes információk számunkra. És az a rendkívül tiszteletreméltó az űrhajósokban, hogy annak ellenére, hogy borzasztóan megterheli a szervezetüket a visszatérés és a Földhöz való újbóli alkalmazkodás, tényleg hősiesen, egy zokszó nélkül, szinte mosollyal az arcukon tűrik ezeket.
